|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 51 találat | lapozás: 1-30 | 31-51 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Fráter György 2012. február 15.Egy műalkotás értelmezése, meghatározása attól függ, mennyire tudjuk megközelíteni a társadalmi valóságot, amely létrehozhatta”Elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk – figyelmeztet Kovács András művészettörténész Kovács András művészettörténész, művelődéstörténész, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) professzora 1946-ban született Marosvásárhelyen. 2010-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Székfoglaló előadását 2011. október 20-án tartotta meg, Erdély fejedelmeinek a gyulafehérvári palotája címmel, amelyben négy évtizedes kutatása eredményeit foglalta össze. Publikációi elsősorban az erdélyi késő reneszánsz építészethez, e korszak művészetének meghatározó jelenségeihez kötődnek, de középkori és barokk emlékekkel kapcsolatos témákat is tárgyal. Alapvető monografikus kötete a késő reneszánsz erdélyi építészetről írt összefoglalója, amely Balogh Jolánnak az 1541-nél abbahagyott nagy munkáját folytatja az építészetre összpontosítva, jóval árnyaltabb folyamatokat vázolva. Mindemellett nevéhez egy sor olyan mérvadó tanulmány is kötődik, amelyek Erdély jelentős építészeti emlékeit tárgyalják. Az építészeti kérdések mellett a történelmi segédtudományokkal, címerfestéssel, pecsétekkel kapcsolatos témákkal is foglalkozik publikációiban. Az 1990-es évektől szerepe kulcsfontosságúvá vált a fiatal generációk képzésében, a tudományos élet újjáélesztésében, a műemlékek helyreállításának folyamatában. Kovács András köré immár művészettörténeti iskola szerveződött, amelynek első generációja a közelmúltban saját tanulmányaiból összeállított kötettel köszöntötte tanárát, mesterét. Szemléletmódját, módszertanát az összetett látásmód, a műalkotások részletes, pontos, stíluskritikai és az írott forrásokra alapozó vizsgálata, az emlék történelmi, művelődéstörténeti, társadalmi összefüggései felderítésének igénye határozza meg. - Akadémiai székfoglaló előadásában négy évtizeden át végzett kutatómunka eredményeit foglalta össze: az erdélyi fejedelmek gyulafehérvári palotájának építéstörténetét, történelmi, társadalmi kontextusát tárgyalva rekonstruálta az egykor három belső udvar köré szerveződő impozáns épületegyüttest. Hogyan kezdődött ez a kutatás, mi keltette fel a téma iránti érdeklődését? – 1966-ban kerültem először Gyulafehérvárra, amikor államvizsga dolgozatomat előkészítendő, a Gyulafehérvári Káptalan birtoklevéltárában kutattam az alvinci kastély és uradalom történetét. Talán egy hónapig laktam az akkori prépostnál, néhai dr. Faragó Ferencnél, és a Római Katolikus Hittudományi Főiskola menzáján étkeztem. Furcsa, szokatlan volt a környezet, de a munka is, amit végeztem: először szembesültem nagymennyiségű latin nyelvű forrással, amelyeket nagyon csekély latin nyelvismerettel próbáltam lemásolni és megérteni. Pihenésként a várban sétálgattam. Akkor figyeltem fel arra, hogy a 18. században szétválasztott két kaszárnyának és püspöki palotának feltétlenül korábbról, a 17. századból kell származniuk, hiszen azonosak az ablakaik, s nemigen szokott előfordulni, hogy két szomszéd egy időben ugyanabban a stílusban építkezzék. Ezek az élmények meghatározóak voltak számomra, és amikor a nyolcvanas évek elején a Bethlen Gábor fejedelem építkezéseiről szóló doktori disszertációmat készítettem, Gyulafehérvár, és az ottani fejedelmi építkezések mindjárt a dolgozat első fejezetébe kívánkoztak. Az egykori fejedelmi palota a középkori vár délnyugati sarkában közel 200 x 42 méteres téglalapba írható, eredetileg három belső udvar köré szerveződött emeletes együttes volt, amelynek nyugati felét a 18. században leválasztották, ebből a római katolikus püspöki, a jelenlegi érseki kúria lett, keleti része pedig 1687-től Románia NATO-csatlakozásáig kaszárnyaként szolgált. A kutatás során kilátástalan nehézséget jelentett, hogy katonai létesítményben nem lehetett vizsgálódni: rájöttem például arra, hogy a Kendervárt, a fejedelmek 16. századtól működő ágyúöntő házát – amelyet az előttem járók a székesegyház és a palota környékén kerestek – a délkeleti sarokbástya foglalta magába, de a szigorúan őrzött építményt akkor még kívülről sem lehetett fényképezni. Valamikor a nyolcvanas évek végén egyszer le is akartak tartóztatni, mert kémnek hittek. Közben persze gyűjtöttem a forrásokat Gyulafehérvár és a palotaegyüttes történetével kapcsolatban. Sikerült összeszednem néhány alapvető felmérést, s segítségükkel a jelenből visszaindulva lépésről lépésre próbáltam azonosítani az épületegyüttesnek azokat az elemeit, amelyek a 17. században, esetleg korábban is létezhettek. Voltak olyan részei a palotaegyüttesnek, amelyek a kommunizmus idején megsemmisültek? – Jóformán fel sem mérhetjük mindazt, ami elpusztult. És nem a kommunizmus volt ebben a legnagyobb bűnös: tulajdonképpen hálásak kell lennünk a sorsnak, hogy egyáltalán fennmaradhatott ez az együttes. A katonák, bár nagyon titkolózó természetűek, szerencsére vigyáznak az épületekre, amelyekben laknak. A 17. századtól egyfolytában kaszárnya volt az épületegyüttes kétharmad része, amelyet nyilvánvaló, hogy a katonák nagyon alaposan és sokszor javítottak, alakítottak. Ez jó is, rossz is egyszerre: vannak például olyan reneszánsz ajtókeretek, amelyeknél nem tudni, mi bennük az igazi, és mi a kiegészítés, de legalább léteznek. Az érseki palotában a nyolcvanas évektől elkezdődött helyreállítások során bukkantak elő a nagyon jelentős reneszánsz elemek, ablakkeretek töredékei. A legutóbbi időben pedig, azt is mondhatnánk, el is kényeztettek bennünket a mindenfelé előkerülő részletek. Mindamellett alig várom, hogy elkezdjék a restaurálását a két kaszárnya épületének. Oda akarják ugyanis átköltöztetni a városházát, de lehet, hogy a megyei adminisztrációt is. Immár csak az a kérdés, hogy ott lehetünk-e és beleszólhatunk-e a felújítási munkálatokba. Abban reménykedem, hogy eddigi vizsgálataim megalapozhatnak egy újabb falkutatást és helyreállítást. – Mi a legfontosabb eredménye művészettörténeti szempontból ennek a kutatásnak? – Kétszáz métert átfogó, ma már nem egészen összefüggő, de egységes, emeletes reneszánsz palotahomlokzatot lehetett rekonstruálni a székesegyház felőli oldalon, és alig valamivel rövidebbet a másik, a várfalak felőli oldalon is. Erdélynek tulajdonképpen nincs ehhez fogható méretű reneszánsz emléke (a szamosújvári vár Martinuzzi-palotája, a nagyváradi vár fejedelmi palotája és a fogarasi vár agyonrestaurált lakóépülete is kisebb nála). Restaurálva valószínűleg nyugodtan beilleszthető lenne a közép-európai reneszánsz építészet legjelentősebb emlékeinek sorában. Hogyan vált kedvenc kutatási korszakává a reneszánsz, illetve a késő reneszánsz? És nemcsak, hiszen a középkor, illetve a barokk emlékeit is kutatta? – A késő reneszánsz korszak emlékeivel ismerkedtem meg először: az alvinci kastélyról a szakma és a köztudat is úgy vélte, hogy Fráter György építtette. Én bizonyítottam be, hogy valójában nem ő, hanem Bethlen Gábor építtette, és a Fráter György-féle kastély a föld alatt van. Adrian Rusu régész kollégámmal azonosítottuk az első nyomait ennek a régészeti együttesnek. A doktori disszertációm ugyanakkor Bethlen Gábor építkezéseiről, tehát ismét késő reneszánsz témáról szólt. Rómában akkor, a 17. század első harmadában már javában tevékenykedett Bernini, és létrejöttek az olasz barokk jelentős emlékei, miközben nálunk még a késő reneszánsz formák uralkodtak. Tulajdonképpen egész pályám folyamán Bethlen Gábor korának emlékeit nyomoztam, azt hiszem, meglehetős sikerrel, mert Nagyvárad, Marosillye és Déva, vagy Gyergyószárhegy és Fogaras között elég sok mindent sikerült azonosítanom. Időnként azért elémkerültek olyan dolgok is, amelyek nem a késő reneszánsz korszakhoz tartoztak: így például a gyulafehérvári Batthyaneum a városhoz és alapítójának személyéhez való vonzódásom eredményeként lett kutatásaimnak időben korunkhoz legközelebb eső témája. A középkori témák egyfajta nosztalgikus vonzódást képviselnek: nagyon szerettem volna egyre közelebb kerülni a középkor történetének és művészetének vizsgálatához, de nem úgy alakult az életem, hogy azokkal érdemben is foglalkozhassam, hiszen volt elég dolgom a 16–17. században is. E korszakhoz kötődően leginkább a történeti segédtudományok művelésével kapcsolatos, azaz felirattani, címertani problémákról írtam, újabban a középkori zarándoklatokról is, esetleg Gyulafehérvár középkori épületeiről és művészetéről, de ezek inkább pihentető kirándulások, tartósan nem tudtam elszakadni kedvenc témámtól. – A kilencvenes évek elején a műemlék-helyreállításban is nagy szerepet játszottak kutatásai... – A kilencvenes évek sok tekintetben újat jelentettek a pályámon: először is akkortól kezdve publikálhattam a kutatásaim eredményeit. Az 1989 előtti időkben ugyanis sem templomokról, sem pedig erdélyi fejedelmek kastélyairól nem lehetett írni. Ha akkor meghaltam volna, soha ki nem derül, hogy én a késő reneszánsszal foglalkozom. Voltak olyan kényszerképzeteim, hogy kutatok, de nincs kinek, hiszen eredményeimre itthon senki nem volt kíváncsi, külföldön pedig a hetvenes évek végétől nem volt szabad közölni, csak beszerezhetetlen bukaresti engedélyekkel vagy álnéven. Annak ellenére, hogy a Román Akadémia Történeti Intézetének a művészettörténeti közösségében – akkor úgy hívták a munkahelyemet – egy egész Erdélyt átfogó műemlék-repertóriumon dolgoztunk, abból semmilyen publikáció nem született. Kétévente kellett befejeznünk egy-egy megye műemlékeinek összeírását. Eleinte egészen jól ment a munka, 1974–1976 között Kolozs megyét mértük fel. 1976-ban viszont elvették a terepjáró autónkat, és megszűntették a kutatások anyagi támogatását, így terepre vonattal, autóbusszal még elmehetett az ember, de filmek vásárlását (akkoriban, ha volt mire, úgy napi hat tekercs filmet használtam el) és a fényképek kidolgozását már nem fizették. Az is előfordult, hogy Szentágotán például a nyolcvanas években nem tudtam kenyeret vásárolni, mert akkor már jegyre adták, és az üzletben egyszerűen azt mondták, ha nincs jegyem, akkor kenyeret sem kapok. A sógorom autóján bonyolítottam Szeben megye falvainak a bejárását, de a kutatás közben nem mindig sikerült ebédelnünk. Kilencven után viszont kinyílt a világ, elkezdődtek és megsokasodtak a műemlék-épületek helyreállítási munkálatai. Körülbelül negyven műemlék-együttesnek vagy műemlék épületnek a kutatásában működtem közre azóta valamilyen szinten: levéltári adatokat gyűjtöttem a történetéhez, művészettörténeti tanulmányt írtam róla vagy pedig falat kutattam/kutattunk. Ezek a kutatások lettek a kiindulópontjai tudományos közleményeim egy részének is. – 1997-től oktatja művészettörténetre a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar anyanyelvű hallgatóit. Hogyan alakultak azóta a művészettörténet-tanítás lehetőségei? – Az egyetemen 1995–1996 táján indult be a magyar nyelvű művészettörténet-oktatás. Kiderült, hogy ha én nem vállalom, akkor nem lesz kinek tanítania a magyar hallgatókat, így, bármennyire is menekültem a tanítástól, kénytelen voltam mégis belevágni. A szomorú az volt, hogy a barlangok művészetétől Marc Chagallig majdnem mindent nekem kellett tanítanom. 2000 táján végzett Kovács Zsolt tanítványom, ő vezette attól kezdve a szemináriumokat, illetve ő volt az első, akire rábízhattam a 19–20. századi művészet nagyon nehezemre eső oktatását is. Saját kutatási témáimról tulajdonképpen csak a mesteri kurzusok elindítása után beszélhettem. Nehéz volt egyetemes művészettörténetet oktatni, emlékekről beszélni úgy, hogy jóformán semmit nem láttam belőlük. A nyolcvanas évek végéig Leningrádban, azaz Szentpéterváron, Moszkvában és Kijevben, továbbá Magyarországon és Csehszlovákia szlovákiai részén jártam. Csak a kilencvenes évektől kezdődően jutottam el Olaszországba, Németországba, Ausztriába meg Angliába, és kezdtem megnyugodni, hogy olyan nagy butaságokat azért nem tanítottam. A legelső évfolyamnak még bélyegméretű képecskéket, reprodukciókat mutogattam, mert más nem volt. A tanszék abban az időben egy olyan ormányos, epidiaszkóppal kombinált vetítővel rendelkezett, amelyben a régi, 9x9-es, vagy 9x12-es méretű, törékeny, olvadékony emulziójú üveg diapozitíveket lehetett vetíteni. Az első, vagy a második tanítási évet követő vakációban ellopták ennek a hatalmas gépnek minden optikai alkatrészét, így aztán nem volt mivel vetíteni sem. Lehet, hogy a tanítástól való ódzkodásom is főleg annak tudható be, hogy nagyon nehéz úgy tanítani a művészettörténetet, hogy a hallgatók, ha akarják, elképzelhették az épületet, festményt vagy szobrot, annak alapján, amit én mondtam nekik. 1999–2000-ben létrehoztuk az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítványt néhai Tonk Sándor professzorral, valamint Sipos Gábor tanár úrral, hogy könyvtárat, és a digitális illusztrálás lehetőségét biztosíthassuk magyar anyanyelvű hallgatóink számára. Minthogy számítógéppel nem lehetett cipekedni, az EGA könyvtára évekig a magyar nyelvű előadások, szemináriumok és vizsgák színhelye is volt. Az EGA létrehozása kapcsolatos azzal a törekvésünkkel is, hogy hallgatóink gyakorlati tapasztalatokat szerezzenek a terepmunkában. Velük indult a magyarországi Teleki László Alapítvány és a Kulturális Örökség Hivatalának a támogatásával az Erdély magyar vonatkozású épített örökségét dokumentáló programunk is az egykori székely székek területén. – Mennyire fontos a helyszíni szemle egy művészettörténet-hallgatónak? – Ezt a mesterséget nem lehet távolról művelni. És ez minden tudományra érvényes. Nem lehet úgy kutatni, hogy nem láttuk kutatásunk tárgyát. A biológus a metszetet mikroszkóp alatt vizsgálja, a növénytanosok herbáriumba gyűjthetik a növényeket, de nekünk úgy kell felmérnünk, körbefényképeznünk egy-egy emléket, templomot, várat, kastélyt, hogy bármikor, bármelyik részletét fel tudjuk idézni. A fényképezés hőskorában a kutatót rajzai, feljegyzései és vizuális memóriája segítették. Balogh Jolán például még olyan (box)gépet használt, amellyel 6x6-os negatívokra fényképezett, két rekeszidőt lehetett rajta beállítani, így épületbelsőkben nem is remélhette, hogy rendes fotót készíthet. Az előhívás és másolás, a nagyításról nem is beszélve, viszonylag drága volt, s megtörténhetett, hogy az ember párszáz kilométeres utazás után rájött, hogy a filmje beleszakadt a gépbe, útja pedig menthetetlenül értelmetlen volt. Mindemellett az én ifjúkoromban nyolc lejért árultak egy 12 kockás szélesfilmet, a Leica-filmet pedig 14 lejért. Ez akkoriban nagyon nagy összeg volt, és hozzá kellett még számolni az előhívás és a szükségszerű nagyítás költségeit is. Negyedik elemista koromtól kezdtem fényképezni, a szüleim gyógyszerészek voltak, így a patikában, ahol felnőttem, sok mindent megtanultam, és többnyire onnan szereztem a vegyszereket is az előhíváshoz. Egész ifjúkorom úgy telt el, hogy próbáltam valahogyan filmre pénzt szerezni. 1999 után ajándékoztam oda a nagyítógépemet és a laborfelszerelésemet az EGA-nak, mert nekem már nem volt rá szükségem. Végül aztán múzeumi darab lett, mert a digitalizáció forradalmasította a képalkotási eljárást. Vannak olyan fényképeim is a gyulafehérvári palota részleteiről, amelyeket még öt dines érzékenységű kelet-német filmre készítettem. Ezt mikrofilmekhez használták, s műtermen kívül ezekből különleges előhívással lehetett valami nagyon rossz, kemény fényképet készíteni. Az elődeink és az én korosztályom által készített fehér-fekete filmanyag számtalan, többé meg nem ismételhető képet tartalmaz. Minthogy ma már nem létező részleteket örökítenek meg, ezeket kellene sürgősen megmenteni, hogy később is használhatók legyenek. – Min alapul művészettörténeti kutatási módszertana? – Pályám kezdetén meghatározó volt, hogy Balogh Jolán 1541-ig nagyjából összefoglalta az erdélyi reneszánsz művészet történetét. Egy máig úttörő munkában gyűjtötte össze és tette közzé azokat az adatokat, amelyeket terepbejárásai, levéltári, könyvtári kutatásai során talált. Az ő kutatásaiból indultak ki az enyémek is, nagy hatással volt rám néhai tanárom, Jakó Zsigmond professzor, aki az alvinci kastély levéltári anyagára meg a kolozsvári sáfárpolgárok számadáskönyveire irányította a figyelmem még egyetemi hallgató koromban. Ugyanakkor az Akadémia kolozsvári intézetében munkatársa lehettem B. Nagy Margitnak, aki szintén reneszánsz és barokk témákat kutatott és Kelemen Lajos példáját is követve levéltári kutatásokkal próbálta pótolni azt, amit az emlékekről állapotuk, és a különböző utólagos alakítások miatt már nem lehetett megtudni. B. Nagy Margitnak nagyon sokat köszönhetek, és nagyon tiszteltem azért a pontosságért és fegyelemért, ahogyan körüljárta és leírta az általa vizsgált emlékeket. Történészek vagyunk: akár statisztikával, akár műemlékekkel, akár földből előkerült régészeti lelettel, akár levéltári anyaggal foglalkozunk. A forrásunkat mindig úgy próbáljuk értelmezni, hogy beillesztjük abba a környezetbe, ahonnan származik, ahol létrejött. És ez mindig társadalmi környezet, hiszen ember nélkül nem lehet épületet emelni, vagy műalkotást létrehozni. Nagyon sok esetben egy műalkotás értelmezése, meghatározása attól függ, hogy mennyire tudjuk megközelíteni azt a társadalmi valóságot, amely létrehozhatta. – Milyen érvényesülési lehetőségei vannak ma a fiatal művészettörténészeknek? – Azt szeretném, hogy az ifjú művészettörténészek, akik nálunk végeznek, mindannyian állást kapjanak a szakmában, és ne kelljen nekik mással foglalkozni. Meg vagyok győződve róla, hogy szükség van rájuk, de azt is tudom, hogy az elmúlt évtizedek során ilyenfajta kutatásokra, vizsgálódásokra nagyon keveset áldozott a társadalom. Siránkozunk, hogy nem ismerjük a saját múltunkat, de amikor meg kellene ismernünk, kiderül, nincs pénz arra, hogy megbízzunk egy fiatal embert azzal, hogy a legfontosabb műemlékekkel, vagy éppen lakóhelyünk történetével foglalkozzék. Sokszor, noha csak rajtunk múlik, még több pénzt olyanra költünk, aki valamilyen mutatós, délibábos, a valósággal köszönő viszonyban sem álló „mélymagyar” dajkamesével traktál bennünket. Ezek a dolgok elhivatott embert kívánnak, a hivatástudat viszont hamar kialszik, ha az embernek családja van, és passzióját úgy kell kiélnie, hogy nincs állása hozzá. Tele vannak a kulturális intézményeink olyanokkal, akiknek semmi közük nincs a diszciplínához, amit állítólag kutatnak, védenek, őriznek, hivatástudatuk ennek megfelelően a nullával egyenlő, és akik elfoglalják a helyét azoknak a fiataloknak, akik tudnának tenni valamit, mert erre készültek fel. Normálisan működő polgári társadalommá kellene válnunk, hogy megbecsüljük saját, meglévő értékeinket. Az erdélyi művészettörténet kutatásában az előttem járók munkája s az én munkám is csupán a legfontosabb mozzanatokat emelte ki, rengeteg részletkutatásra lenne még szükség, amelyeket a következő nemzedékeknek kellene majd elvégezni. Reméljük, hogy lesz is majd mit kutassanak, mert az a baj, hogy időközben elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk, jó- és rosszakaratú emberek révén egyaránt, s a műemlék nem várja meg, hogy kilábaljunk éppen soros válságunkból. – Tehetség, képesség vonatkozásában mi mondható el napjaink diákjairól? – A képességekkel nincs gond, soha nem is volt: ezek szerintem adottak és állandóak egy társadalomban. Jó képességű, tehetséges embernek bizonyos százalékban mindig kell születnie. A mi szakunkra jelentkezők között – elsősorban hiányos műveltségük miatt – vannak olyanok is, akik más területen valószínűleg jobban magukra találtak volna. Karunk első tanácsülésén, amelyen évekkel ezelőtt részt vettem, akkori dékánunk kijelentette, hogy oktatókként felejtsük el, hogy az egyetemen mi kutatókat nevelünk. Lehet azért, mert nem egyetemi oktatóként futottam be a pályám nagy részét, de ezt én nem tudom elfogadni. Továbbra is úgy vélem, hogy az egyetemnek elsősorban ez lenne a célja. Hogy az a kutató azután elmegy tanítani, vagy bármi mással foglalkozni, az más kérdés. De az egyetem által kiállított oklevele kötelezi, hogy azokra a kérdésekre, amelyeket a hivatása felvet, tudományosan megalapozott, világos és hiteles válaszokat adjon, s hogy rendelkezzék azokkal az eszközökkel, amelyek őt szakemberré, tudományos kutatásra alkalmassá teszik. Szabadság (Kolozsvár) 2012. november 21.Iskolát, óvodát avattak RemeténFelújított iskolaépületet, újonnan épített óvodát adtak át november 18-án, vasárnap Gyergyóremetén. A megvalósítások a Vidékfejlesztési Alap 322-es kiírása mentén megnyert pályázat részét képezik. A gyermeklétszám csökkenése igen fenyegető veszélyt jelent a remetei tejporgyári iskola megmaradására, ennek ellenére az 1960-as évek elején létesített épületet felújíttatta a község önkormányzata. A beruházás, mely az épület külső-, belső felújítását, illetve egy önálló hőközpont létrehozását foglalja magába, a Vidékfejlesztési Alap integrált pályázata részét képezi. Huszonhárom évvel ezelőtti statisztikák szerint ebben az iskolában 43 alsó tagozatos és 36 napközis gyermek járt. Az idei tanévtől megszűnt az óvodai csoport, az iskolában pedig 12 diák tanul. „Sokat gondolkodtunk, hogy érdemes-e javítani egy olyan épületet, ahonnan lassan kifogynak a diákok. Az a döntés született, hogy igen. Reményeink szerint itt továbbra is iskola fog működni, de ha mégsem, akkor is a fiatalokat fogja szolgálni” – mondta az avatóünnepségen Papp Mihály, a Fráter György Általános Iskola igazgatója. Az épületnek szánt rendeltetés kapcsán Laczkó Albert Elemér polgármester elmondta: már múlt tanévtől itt kaptak helyet az addig hosszú éveken át Szentmiklósra ingázó fogyatékkal élő remetei fiatalok, napközis foglalkoztatójuk mellett további tevékenységeknek is lenne még hely az épületben. „Az épületnek további funkciókat keresünk. Olyan tevékenységekre fogjuk használni, amik a gyermekek fejlődését szolgálják” – szögezte le a polgármester, mindazonáltal reményét fejezte ki, hogy a településrészen nem „fogynak el” annyira a gyerekek, hogy az iskola épületét esetleg máshonnan érkezők táboroztatására kelljen használni. „Valamikor, amikor a tejporgyár virágzott, ez az épület épült utolsóként. A gyár hanyatlása miatt jelenleg leszakadóban van a falunak ez a része. Azt kívánom, hogy a felújított épület legyen jelképértékű; az első olyan pont, ami ezt a falurészt a fejlődés útján elindítja” – fogalmazott a községvezető. Egy másik beruházás, az alszegi óvoda átadására is sor került vasárnap. Az újonnan épített létesítmény szintén a Vidékfejlesztési Alap 322-es kiírása mentén megnyert pályázat révén jött létre. Az 500 ezer lejt meghaladó beruházással lebontásra került a régi, igen rossz állapotban lévő épület és felépült egy korszerű, jól felszerelt, konyhával és ebédlővel is ellátott napközis óvoda, melyben három csoportot indítottak az idei tanév kezdetén. Pethő Melánia Székelyhon.ro 2013. február 21.Az Erdélyi fejedelemség megszületésérőlNagyvárad- Szerda este az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja keretében Oborni Teréz, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, az ELTE docense tartott előadást az Ady Endre Középiskola dísztermében. A megjelenteket Nagy Mihály Zoltán az Országos Levéltár Bihar megyei kirendeltségének főlevéltárosa köszöntötte. Oborni Teréz történész hangsúlyozta: előadásának fő gondolatmenetét arra az időszakra alapozza, amikor az Erdélyben, illetve a Partiumban kialakult állam különösen fontos szerepet játszott a magyar nemzet történelmében, és arra is kitér, milyen események következményeként rendelkezett önálló államisággal. Arra hívta fel a figyelmet: a 16. századi kényszerváltozások hozták létre az Erdélyi fejedelemséget, mely aztán a 17. században is betöltötte a hivatását, és menedékül szolgált azok számára, akik a királyi Magyarországról politikai, vallási vagy egyéb üldöztetésük miatt menekülni kényszerültek. Mohács után két királyt választott a magyar nemesség: Szapolyai I. Jánost (1526-1540) és Habsburg I. Ferdinándot (1526-1564). Szapolyai megválasztásában döntő volt, hogy 1510-1526 között Erdély vajdája volt, a Mohácsnál játszott szerepe, illetve nem szereplése pedig közismert. (Szegfű Gyula „a magyarság eredendő bűnének” nevezte a két királyválasztást, mely az ország kettészakadásához vezetett- emlékeztette hallgatóságát Oborni Teréz). Az 1530-as évek a két király közötti harcokról szóltak, a csatamezőkön és a tárgyalóasztaloknál egyaránt. A váltakozó intenzitással szünetelő és újra fellendülő béketárgyalásokban közvetítő szerepet játszott Jagelló Zsigmond lengyel király és bekapcsolódott a manőverekbe Fráter György is. Az 1538-ban megszületett Váradi béke aztán kimondta az ország kettészakadását (Szapolyai megkapta Erdélyt és a keleti országrészt, Ferdinánd pedig Horvát-Szlavóniát és a nyugati országrészt), de ugyanakkor kilátásba helyezte az egyesülést is azáltal, hogy ha Szapolyai meghal, Ferdinánd jogara alá kerül az ő országrésze is. 1539-ben egy dinasztikus kapcsolat lévén Szapolyai feleségül kérte Jagelló Zsigmond leányát, Izabellát, 1540-ben pedig megszületett János Zsigmond. Ebben az évben Szapolyai meghalt, ezt megelőzően azonban megeskedte hű embereit, hogy mindig a gyermeke érdekeit veszik majd figyelembe. Keleti Magyar királyság 1541. augusztus 29-én Buda elesett, Szulejmán oszmán császár pedig szandzsákként Izabella királynénak ajándékozta Erdélyt. 1542-ben Gyulafehérvár lett a főváros, 1544-ben pedig a tiszántúli vármegyék is csatlakoztak Erdélyhez. Az 1540-es években tehát még nem beszélhetünk Erdélyi fejedelemségről, hiszen Izabella magyar királyné volt, János Zsigmond pedig a választott király cím birtokosa- magyarázta Oborni Teréz, aki e tekintetben Makkai László történésznek adott igazat, aki 1944-ben keleti Magyar királyságnak (a keleti kisbetűvel, mint jelző) nevezte a tárgyalt korszakbeli Erdélyt. 1551-1556 között egy rövid ideig Habsburg fennhatóság alá került Erdély (közben 1551. december 17-én meggyilkolták Fráter Györgyöt), majd 1556-1559 között Izabella közigazgatási, alkotmányügyi és külpolitikai szempontból is megszervezte az erdélyi államot. 1559-1571 közé tehető János Zsigmond, mint választott magyar király (electus rex) uralkodása, mely periódus egybeesett a keleti Magyar királyság létének utolsó, háborúzással teli időszakával. János Zsigmondnak ezen országrész területeinek megtartásáért harcolnia kellett Ferdinánddal, majd ennek utódjával, I. Miksával. A Nyugat-Európa által is elismert, 1570-ben megkötött Speyer-i békeszerződésben jelent meg először Erdély mint önálló államalakulat. Egy ekkor készült térképen is mint fejedelemség volt ábrázolva, János Zsigmond új címe pedig Erdély és Magyarország hozzá kapcsolt Részeinek fejedelme volt. 1570-ben tehát lezárult a keleti Magyar királyság korszaka, Erdély pedig ettől kezdve önálló államalakulatként, de kettős- osztrák és oszmán- függésben-, tehát korlátozott szuverenitással működött. A Báthoryak kora János Zsigmond halála közjogi és politikai válsághelyzetet eredményezett. Az őt követő Báthory István vajdának nevezte magát, és hűségesküt tett a magyar királynak, de ugyanakkor az oszmán uralkodó akaratának is alávetette magát. 1576-tól lengyel király és erdélyi fejedelem volt, de 1576-tól haláláig Krakkó élt. A többször lemondó és visszatérő Báthory Zsigmond (1588-1602) fejedelem idején Erdély belépett a 15 éves háborúba. 1595-ben a Habsburgok és Erdély szövetségi szerződést kötöttek, az 1597-es Prágai szerződésben pedig Báthory Zsigmond lemondott Erdélyről. 1602-1604 között Giorgio Basta szörnyű katonai uralma alatt a két országrész egyesült. A zűrzavarnak 1604-ben Bocskai mozgalma vett véget, 1605-1606 között pedig Bocskai István fejedelemségéről beszélhetünk, aki politikai végrendeletében azt az útmutatást és követendő elvet tanácsolja utódainak, hogy „mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani”. A bécsi béke Az 1606-ban, Habsburg I. Rudolf idején megkötött Bécsi béke kimondta, hogy Bocskai Erdély és a Részek birtokában marad, tehát Erdély fejedelme és a magyarországi Részek ura, birodalmi fejedelem, a halála után pedig Erdély és a többi területek visszakerülnek a királyhoz. Ugyanakkor Rudolf külön okiratban elismerte Erdély és a Részek különállását. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro, 2013. november 24.Gyergyóremete emlékezik és példát állítA gyergyóremeteiek emléket állítottak elődeiknek, és ugyanakkor példát a jelen és utókor elé – mondhatjuk el a november 23-án, vasárnap délben leleplezett szobrok láttán, ezek üzenetét megismerve. Az alkotások legfontosabb mondanivalója, eszméje: világunkat a széteséstől megőrizni nem kell több, mint mindennapi munkánkat elvégezni. Több százan gyűltek össze a vasárnapi szentmise után a Szent Lénárd templom melletti téren, ahol iskolaudvart, és ugyanakkor új közösségi teret vehettek birtokukba a remeteiek. A hősök emlékműve körül az ember alkotta dolgok és a természeti adottságok kapcsolódtak össze egy olyan tér-alkotássá, amely láttán – ahogy az ünnepségen megfogalmazódott – szó nélkül marad az, aki először találkozik vele. Több, mint iskolaudvarok A vasárnapi ünnepség helyszíne, templomtéri iskola udvara két másik remetei tanintézmény környezetével együtt újult meg az elmúlt időszakban. A község önkormányzata a Környezetvédelmi Minisztérium pályázatán nyert 900 ezer lejből varázsoltatta szebbé a központi, Fráter György iskola, a túlamarosi óvoda és a templomtéri iskola udvarát. Gondolatban a mindhárom helyszínt bejárták a vasárnapi avatóünnepségen. Amint Laczkó Albert Elemér polgármester elmondta „nem csak az iskolaudvarok szépültek meg, hanem olyan közösségi terek jöttek létre, amelyeket használnak, ahol idejüket töltik, találkoznak, beszélgetnek a remeteiek. A beruházások Bíró Hanna tájépítész tervei alapján valósultak meg. Amint a tervező elmondta, az volt a cél, hogy a tanintézmények udvarai arra ösztönözzék a gyermekeket, hogy minél szívesebben töltsék idejüket a szabadban, a friss levegőn. A legfőbb szempont a tervezésnél az volt, hogy ne unalmas tereket, hanem érdekes, izgalmas, barátságtalan egyenes vonalak nélkül megvalósuló játszótereket hozzanak létre. A felhasznált anyagok, például fakorong járdák, burkolatok ugyanakkor játszótér-elemek is – fejtette ki a tájépítész. Érdekesség, hogy a területrendezés során a földből előkerült egy vasdarab, amiről kiderült, egy száz évvel ezelőtti iskolapad egy része. Ezen egy felirat található, amely jelzi, hogy a egy olyan magyar szabadalom volt az a pad, amely díjat nyert a londoni világkiállításon. A vasdarabot az iskola bejáratánál kiállították. Laczkó Albert Elemér kijelentette, ez a vasdarab jelzi, hogy a remetei iskolavezetőknek, az akkori elöljáróknak mennyire fontos volt az oktatás, hogy a legjobb körülményeket, díjnyertes iskolapadokat biztosítottak a gyermekek számára. Ez kötelezi az utódokat , hogy ugyanilyen figyelmet fordítsanak az oktatásra. Természeti és történelmi értékek „segítése” A templomtér fekvése önmagában egy olyan adottság, amelyhez igazából nem kellett sokat hozzátenni, sőt, arra kellett vigyázni a munkálat során, hogy lehetőleg, minél kevesebbet rontsanak rajta – hangzott el az ünnepségen. Lényegében csak segíteni kellett, hogy ezek még láthatóbbak legyenek. Páratlan – s ahogy az építész fogalmazott – lélegzetelállító jellegzetesség, az itteni kilátás. Csaknem az egész gyergyói térség, a völgy, a környező hegyvonulatok beláthatók innen. A domb lábánál pedig a Maros folyik el. A teret a vízhez vezető lépcsővel, a domboldalban séta-kilátón keresztül kötötték össze a Maros-parttal. Lebontották az iskolaudvart korábban körbevevő kerítést, hogy a kilátást még inkább megnyissák, térelválasztóként pedig alacsony és ülőhelyül is szolgáló kőfalakat alakítottak ki. Ezek a kőfalak ugyanakkor történelmi jellegzetességekre utalnak. A tér érintetlenül hagyott sarka a régi remetei templom maradványait és temetkezési helyeket őrzi, ahol ásatásokra lesz szükség, hogy feltárhassák azt, amit a régmúlt évszázadokból megőrzött a föld. Nem nyúltak hozzá a tér közepén álló hősök emlékművéhez sem, ezt az első világháború közelgő centenáriuma alkalmával tervezik felújítani. Emléket állítottak a remetei embernek A szavalatokkal, valamint a Sirülő néptáncegyüttes előadásával színesített ünnepség egyik fontos pontja volt az itt felállított négy emlékmű leleplezése. Ezek azoknak állítanak emléket, a polgármester elmondása szerint – akik hivalkodás nélkül, magukat megtartóan dolgozva viszik előre világunkat. Szobrot kapott ezúttal a keményen dolgozó férfi, amellyel ugyanakkor az egykor sokaknak megélhetést adó tutajozást is megörökítették. Szobra van mostantól a családnak, valamint a nevelőnek, vagyis papnak, és tanítóknak. A szobrok ifj, Bakos Gyula, jelenleg Magyarországon élő, de hamarosan hazaköltöző kőfaragó, szobrász alkotásai, akinek – mint elhangzott – a szülőfaluhoz ragaszkodás, a hűség adott ihletet, az vezette a kezét faragás közben. Az alkotások üzenete továbbá az, hogy az élet ereje nem az anyagban, a körülöttünk lévő dolgokban, hanem az emberekben van. A szimbólum -szoborcsoport része még a Nap és a Hold, amelyek az életet és az elmúlást jelzik. Gergely Imre Székelyhon.ro 2014. június 22.Kétszáz év, nulla fő növekedésAz egri Eszterházy Károly Főiskola professzora, DR. GEBEI SÁNDOR A török hódoltság demográfiai következményei címmel tartotta meg előadását a nagyváradi Szacsvay Akadémián. A népesedési, elnéptelenedési folyamatok mellett Szilágyi Aladár a fejedelmi Erdély státusára, helyzetére vonatkozó véleményéről is faggatta a jeles történészt. A törökök még jóval Mohács előtt, a 14. század vége felé be-bekaptak a történelmi Magyarország területére. Később Mátyás alatt Váradot is feldúlták. Nem beszélve arról, hogy Mohács után a déli végvárakat mind elfoglalták… A 14. századtól fokozódik a nyomás a déli határokra. Az oszmán-törökök megjelenése évről évre ismétlődik. Nem véletlen, hogy Luxemburgi Zsigmond idején komoly építkezések indulnak a déli határvidék biztosítása érdekében. Végvárak, mégpedig kővárak épülnek, a déli határok biztonságát kell garantálniuk. De Mátyás Szerbia, Bosznia és Horvátország irányába még egy külső végvárrendszert is létrehozott. Ez jól működött addig, míg a legfontosabb elemét meg nem hódítja a török. Ez pedig Nándorfehérvár. A 15. században többször próbálkoztak vele, 1521. augusztus 29-én Szulejmán szultánnak sikerült elfoglalnia ezt a fontos végvárat. Attól kezdve nincs megállás 1521 és 26 között. A mohácsi csatáig a déli vármegyéket, a Szerémséget is elfoglalják. 1526-ban Mohács egy olyan vesztes csata, amely még nem jelentett helyrehozhatatlan vereséget. Hiszen Mohács után is maradt katonai, gazdasági ereje, sőt, európai támogatottsága Magyarországnak, csakhogy a megbomlott egység miatt nem lehetett kihasználni e támogatásokat. A régebbi magyar történetírás, az újabb is kronológiai határként mégis 1526. augusztus 29-et, Mohácsot jelöli meg a közép- és koraújkor elválasztó dátumaként. Talán helyesebb lenne Nándorfehérvár elestét tekinteni ilyen korszakelválasztó dátumnak. Mohács után az előbb két, majd három részre szakadt Magyarország szinte állandó hadszíntérré vált… Az én felfogásom talán meghökkentő: ugyanis kétségbe vonom, hogy valóban „három részre szakadt” ez az ország. Arra gondolok, hogy 1526 után Szulejmán szultán bevonult Budára, hadai kirabolták a várost. Amit lehetett, fölpakoltak a gályákra, és elhagyták az országot. 1529-ben, egész más szituációban, de újra Magyarországon van, Bécs ellen vonul, iszlám fölfogás szerint az úgynevezett kizil elmát, az aranyalmát le kell szakítani, vagyis Bécset el kell foglalni. Hiábavaló próbálkozásnak bizonyult. 1532-ben ismét behatol Magyarországra, majd kivonul. Ez az állandó ki- és bevonulás belpolitikai egyenetlenségekkel magyarázható, a Ferdinánd és János hívei közötti küzdelemmel. Nem nevezném testvérharcnak, inkább polgárháború. Ennek a következménye az is, hogy Szapolyait senki nem fogadja el Magyarország királyának, függetlenül attól, hogy őt megválasztották és megkoronázták Székesfehérváron. Az ő legitimitása a töröktől függött, ma úgy mondanánk: a fegyverek erején nyugodott, ami kitaszítottságot jelentett Európában. Szapolyainak hiába voltak komoly kapcsolatai a Jagello dinasztiával, mégsem sikerült Lengyelországot bevonnia a maga oldalán szövetségesnek Ferdinánd ellen. Ennek egyszerű az oka: 1515-ben a Jagello dinasztia és a Habsburg dinasztia családi és államszerződést kötött. Ily módon valamelyik dinasztia kihalása után egymásnak ígérték országaikat, területeiket. Ezt egy keresztházassággal is megpecsételték, tehát a két dinasztia szoros rokonságba került egymással. Szapolyai Borbálán keresztül a Jagello dinasztia Szapolyaival szintén rokonságban van. Tehát a „sógorok háborújába” nem hajlandó beavatkozni a Jagello ház. Éppen ezért Jagello Zsigmond, akit „Öreg Zsigmondnak” neveznek a lengyel történészek, nem avatkozik be egyik oldalon sem. Ez a semlegesség Ferdinánd javára billenti a mérleg nyelvét. A törökök magyarországi ki-bevonulása gyakori maradt 1541-ig, amikor Szulejmán meggondolja magát, hiszen ez a jövés-menés nincs ínyére a töröknek sem. A küzdő feleket el lehet választani, a küzdő felektől el kell venni Budát, sem egyik, sem másik kezére nem adni. Ilyen értelemben egy elválasztó korridort hoz létre a felek között, ami nem jelentette azt, hogy lecsendesedtek volna az indulatok. Ettől a „korridortól” keletre később mégis létrejött egy harmadik, önállónak tekinthető államalakulat, az Erdélyi Fejedelemség. Tudjuk, hogy a testamentumos urak, elsősorban Martinuzzi Fráter György az, aki esküt tesz arra, hogy Szapolyai János és Jagello Izabella csecsemő fiának, János Zsigmondnak fogja biztosítani a trónt. Magától értetődő az is, hogy a törökkel való kapcsolat, előbb Szapolyai, majd halála után János Zsigmond és Szulejmán között él és hat, a szultán a fiává nyilvánította. És ettől a pillanattól a gyámfia hatalmát, uralmát törekszik elismertetni. Ez egy furcsa szituáció, mert a királyság nem szűnt meg: keleti és nyugati félre osztódott. 1541-ben nincs még hódoltság, Buda elfoglalása még nem jelentette az első közigazgatási egység megszervezését Magyarországon. Az csak 1547-ben következik be. A budai vilajet megszületése jelenti a részekre történő bomlást. A kérdésben emlegette, hány részre is szakadt az ország. Hogy is állunk ezzel? A keleti térség mindig a Magyar Királyság részének tartotta magát, függetlenül attól, hogy Szulejmán hogyan rendelkezett, tízezer arannyal hogyan kötelezte el a maga számára e térség fölötti uralmat. Ez egy formális uralom a keleti térség fölött, mégpedig szerződésben, athnáméban rögzített formulában írták le. Hogy ez katonai megszállást jelentett volna, vagy durva beavatkozást a térség belügyeibe, erről nem beszélhetünk. Hogy a keleti térség különleges jogállását, ezt a bizonyos királysághoz való tartozást, de közben Ferdinándtól, majd Miksától való különállását megtartotta, az igenis a töröknek magyarországi jelenlétéhez kötődött. Az 1551-52-es nagy várháborúk kiváltó oka éppenséggel Fráter Györgynek a meggyilkolásával hozható összefüggésbe, aki mindvégig lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy Budát a török az ő hibája miatt foglalta el. Hisz ő mozgósította annak idején Szulejmánt Buda védelmére, és a szultán a bevonulás-kivonulás helyett az állandó ott-tartózkodást választotta. Az 1551-52-es várháború azért fontos, mert a budai vilajet mellett Szulejmán a temesvári vilajet megszervezésére is parancsot adott. Ezzel visszafordíthatatlanná váltak a folyamatok. Amit 1547-ben még lehetett esetlegesnek, egyedinek tartani, az is bizonytalan volt, hogy lesz-e folytatása, vagy nem. De 1552-ben bebizonyosodott: szó nincs arról, hogy a török ideiglenesen rendezkedett volna be. Ez már a tudatos kiépítés, a Balkánhoz való szorosabb kapcsolat, mely a Duna vonalának az ellenőrzését jelentette. A temesvári vilajetet a Maroshoz, a Tiszához, a Dunához kötődően fontos stratégiai régiónak fogja átalakítani. Ám a keleti térség jogi státuszának a keresztény világban való rendezése még nem történik meg. Nem lehet azt mondani, hogy a térségnek a királysághoz való kötődése már rendezett lett volna. Ellenkezőleg, 1556-ban, amikor János Zsigmond Izabellával Lengyelországból visszatér a török parancsára, és a 16 éves ifjút uralkodásra szólítja föl, ő a rex electus címet viseli. Ez a bizonyos „választott király”, nem koronázott, de igényt, jogosultságot fog feltételezni. Az igényjogosultság veszélyt jelent az uralkodóra. 1564-ig Ferdinánd uralkodott, őt Miksa követte. Egyelőre János Zsigmond igénye Ferdinándra jelenti a veszélyt. 1556-ról kijelenteni, hogy az Erdélyi Fejedelemség ekkor született, helytelen. Nem született meg. Miért? Mert a fejedelem címet a király nem adományozta, hanem kompromisszumként ennek a koronázatlan államfőnek átadja a jogokat, amelyek őt illették meg korábbról, az egész királyi Magyarország területén. Ez az 1570-es speyeri egyezményt jelenti. Ez János Zsigmondnak biztosítja a princeps titulust, amit mi fejedelemnek fordítunk. Erre a hosszú bevezetőre azért volt szükség, hogy rámutassak: hogyan is állunk ezzel a két vagy három részre szakadással. A fő hadszíntér a két nagyhatalom között szinte mindig Magyarország területe volt. Ráadásul az úgynevezett békeidőkben sem volt „béke”. Akár a határok menti, végvári csatározásokra gondolunk, akár a zsákmányszerző portyákra, a kétoldali adóbehajtásokra, számos olyan dolog történt, ami pusztította, vagy menekülésre késztette a lakosságot… A tizenöt éves háború (1591-1606), amit nagy háborúnak szokott nevezni a nyugati történetírás, komoly pusztításokat eredményezett Magyarországon, az azt megelőző török portyák mellett. Mint említettem, az első vilajet megalakulása egy rohamtempóban kialakított végvárvonal felállítását hozta magával. Léteztek komolyabb várak, ezeket meg kellett erősíteni, Kanizsa, Veszprém, Komárom, később Érsekújvár, Kassa, majd Szatmár zárta a sort. A huszárvárakkal vagy palánkvárakkal együtt a számuk meghaladta a százötvenet. Volt, amelyikben csak néhány fős őrség volt, volt, ahol néhány tucatos, és voltak néhány száz fős állandó katonasággal rendelkező erősségek is. Ez a végvárvonal jelentette a török hódoltsággal való közvetlen érintkezést. Ez a mindennapos összetűzések időszaka és színtere. Kisháborúnak is nevezhetjük: ebbe a kisháborúba beletartoztak a néhány száz fővel indított portyázások, beletartoztak az erőszakos adóbehajtások is, mindkét oldalról, mindkét fél részéről. Egyébként a török szandzsákbég vagy beglerbég gyakran jó viszonyt ápolt a szomszédos vármegyék főembereivel, egyikük Isztambulból virágmagvakat, tulipánhagymákat hozatott Kanizsai Orsolyának. Ez az egyik véglet. A másik a pusztulást, a falvak eltűnését eredményezi. Az Alföld több ezer falujából alig marad valamennyi. És az egész településszerkezet szinte teljesen összeomlott… Abszolút összeomlott. De azért tegyünk hozzá valamit. Mint említettem, sokan bemenekültek a török fennhatóság alá. Ekkor keletkeztek az igazi nagy mezővárosok. Egy Ceglédnek, egy Nagykőrösnek, egy Kecskemétnek, egy Szolnoknak a lakossága ekkor duzzad föl. Gyöngyöst, Hatvant, Szegedet vagy Gyulát is említhetem. E korszakra visszatekintve alkothatunk megbízható demográfiai képet a magyarság helyzetéről? A demográfiai kép gyökeresen átalakult, de nem mondhatjuk azt, hogy elnéptelenedett az ország. Egész más volt a törökök stratégiája a vilajetek megszületése után, azok adózó központokat is jelentenek. Az élükön álló bégek felelősek azért, hogy a defterbe, adólajstromba fölvett keresztények évről évre befizessék az állami adót. Ezt az adónemet öt évre határozták meg, és ami az adófizetőket illeti: akár elköltöztek, akár nem, akár elszöktek vagy elhaltak, az előre megállapított összeg akkor is érvényes maradt, a visszamaradottakra jutott nagyobb adóteher. De a török adózásnak volt egy könnyebben teljesíthető feltétele: a török általában a naturáliákhoz ragaszkodott. A török földesúrnak, aki lehetett tímár-birtokos vagy ziamet-birtokos (közigazgatási alkalmazott vagy katona), az volt az érdeke például, hogy a mustból részesedjen – nem a borból, természetesen –, részesedjen a gyümölcsből, a juhállományból, a marhából, az erdőnek, mezőnek minden begyűjtött terményéből és termékéből részesedjen. Ha ezeket külön adótételnek fogjuk föl, több mint harmincféle járulékkal, illetékkel tartozott egy magyar jobbágy a töröknek. Ebben benne volt a tűzifa is, amit a rituális fürdőnek kellett biztosítani. Az, hogy viszonylag nem csökkent Magyarország lakossága a pusztító háborúk következtében – mialatt nyugaton népességrobbanás következett be –, nem a természetes szaporulatnak volt köszönhető, hanem a már akkor elkezdődött bevándorlásoknak, betelepítéseknek. A törökvilág alatt, után a magyarság legnagyobb vesztesége az áldozatok mellett a nemzetiségi arányok visszafordíthatatlan eltorzulása volt. A természetes szaporodás megakadt, mert a háborúk, az éhínség és az azok következtében föllépő járványok elvitték. És addig, míg a szerencsésebb helyen fekvő országok, háborúk által kevésbé sújtott területek negyven-hatvan ezrelékes természetes szaporulattal gazdagították a népességüket, ez Magyarországon nem következett be. Az első tizenötéves háború, a „második tizenötéves háború” (1683-99-es felszabadító háború) is óriási veszteségeket okoztak, de a gyakori járványok is legalább annyi áldozattal jártak. A Rákóczi-féle szabadságharc időszakában 80-85 ezer emberre tehető az áldozatok száma. Ebben benne van az Erdélyi Fejedelemség területe is. Ugyanakkor az 1709-10-es pestisjárvány 3-500 ezer emberi életet követelt. Bercsényi egyik levelében azt írta: „nem a császár győzött le bennünket, hanem a pestis kényszerített térdre”. Kubinyi András az 1490-es évek konskripciójának alapján – Mátyás uralkodásának utolsó időszakában – 3,5-4 millióra becsülte Magyarország lakosságát. Ugyanezt a számot tudjuk kimutatni egy évszázad múltán. És még egy évszázaddal később is. Tegyünk kétszer száz évet a négymillióhoz – mintha semmi sem történt volna demográfiailag Magyarországon… A háborúk befejezése, a Rákóczi szabadságharc lezárása után Bécsnek nagy fejtörést okozott a lakatlan területek revitalizálása. Döntés született arról, hogy magánföldesurak is hozhatnak telepeseket, biztosíthatnak kedvezményeket a betelepülőknek. Ezt azért fontos kiemelni, mert a magyar jobbágyokat nem illette meg ez a kedvezmény. A váradi püspök vagy Károlyi Sándor telepítései mind ilyen nem magyar, Biharban román, Szatmárban főleg sváb kedvezményezetteknek az érkezését fogja jelenteni. A mindenkori váradi püspök – korábban is – főleg Havasalföldről szerzett magának munkaerőt. Az 1720-as, 40-es, 60-as években folyamatos a bevándorlás. Nyárádi R. Károly erdélyi demográfus tanulmányt írt a bevándorlás dinamikájáról. A nemzetiségi, illetve a felekezeti összetétel következetes tanulmányozásával földolgozta az Erdélyi Fejedelemség demográfiai arculatát. A 18. század végére már kétmillió Erdély lakossága, a Partiumot is beleértve, ez komoly betelepítési akciókat, a folyamatos bevándorlások sokaságát jelentette. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2014. november 18.Helyi értékekből építkezniNagyvárad – A Hungaricum törvényről, Bihar megye és Nagyvárad értékeiről esett szó a Lorántffy-központban szervezett műhelynapon, melyen egy projekt lehetséges folytatását vázolták fel. A Mérföldkövek 3 elnevezésű hétfői rendezvényt, melynek házigazdája a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt, a magyarországi Nemzeti Művelődési Intézet Hajdú-Bihar megyei Irodája és a Nemzeti Művelődési Intézet Közösségi Kezdeményezések Országos Szakmai Központja szervezte. Jantyik Zsolt, a szakmai központ vezetője lapunk kérdésére elmondta: a Hungaricum-piramisban alapvető fontosságúak a helyi értékek, az ágazati értékek, a határon túli magyar értékek, ugyanis nemzeti értékeink ezekre a helyi értékekre épülnek, melyeket a Hungaricum-bizottság minősíthet Hungaricummá. Útvonal 2008-ban indult el a Királyok, fejedelmek útja elnevezésű projekt, mely arra irányul, hogy ezeknek az értékeknek a mentén egy olyan útvonal jöjjön létre, mellyel kapcsolatban később pályázni is lehet. Fontos lenne kiépíteni azt az útvonalat, melybe ezeket az értékeket be lehetne kapcsolni, mondta a központ vezetője. Kulturális, épített, gasztronómiai értékeinket lehetne íly módon hasznosítani, egyúttal ezek össznemzeti értékeinket gazdagítanák. Az útvonal egy márkanévvé válna, melynek támogatásáért önkormányzati és civil partnerek foghatnának össze. Többéves munka áll mindennek a hátterében, ennek gyümölcse most érik meg, megnyíltak a lehetőségek egy Európai Kulturális Útvonal kiépítésére, mely a térség kulturális, gazdasági fejlődését szolgálná. A virágzásért Jantyik Zsolt előadása során kihangsúlyozta: a helyi közösségi értékeket össze lehet kapcsolni, ezeket maguk a helyi közösségek választanák ki, ezt szolgálja a Hungaricum törvény, „mely a pálinka-törvényt követően az egyik legfontosabb törvénye ennek a kormánynak”. A magyar nemzet értékei sok helyi értékből állnak össze, a magyar nemzet képes arra, hogy saját értékeit kiválassza – ezek kiépítésével, fejlesztésével elérhető, hogy a fiatalok ne érezzék úgy, hogy „itt nincs semmi”. Egyútal, a helyi értékek átadásának mechanizmusait is ki kell dolgozni. Fontos, hogy a fiatalok ne hagyják el szülőföldjüket, hiszen „ha a környék összes pollenje elszáll, tavasszal nem lesz virágzás”. Dr. Fleisz János Nagyvárad múltjáról szólt, jeles történelmi személyiségeiről. Szent István és Szent László mellett többek között említésre került Fráter György, Pázmány Péter, Patachich Ádám, Schlauch Lőrinc – hogy csak néhány jels személyiséget említsünk. Forró László egyházkerületi előadó-tanácsos Csűry István püspök nevében is köszöntötte az egybegyűlteket, majd számvetést készített Bihar megye értékeiről. Szó esett arról, hogy az Érmellék egyelőre nem alkalmas arra, hogy a turizmus fejlődésnek induljon ott. Két igazi értéke a bor és a láp, de utóbbi le van csapolva, s most zajlik az újraláposítás. Számvetést készített a Hegyköz, a Sebes-Körös menti, valamint a Fekete-Körös menti települések sajátosságairól, értékeiről is. A rendezvény további előadásokkal folytatódott. Neumann Andrea erdon.ro 2014. november 21.Új tulajdonosa van a gyalui várkastélynakNagy Elek kolozsvári származású magyarországi üzletember tulajdonába került a 15. században épült gyalui várkastély. A tulajdonosváltásról Barcsay Tamás történész, a kastély örököse számolt be az MTI-nek. Barcsay Tamás 2012 szeptemberében kapta vissza a kommunista diktatúra idején államosított épületet. Mint elmondta, nem azzal a hátsó gondolattal vágott bele a vagyon visszaszerzésébe, hogy eladja azt, de kénytelen volt belátni, hogy nem lesz képes biztosítani a kastély megmaradását. "A múlt nyáron három hétre elutaztam Erdélyből, és mire visszatértem, leszakadt az ebédlő plafonja. Óriási gerendák feküdtek a földön. Ez a történet érlelte meg bennem az elhatározást, hogy eladjam. Azt éreztem, ha nem tudom megmenteni az épületet, az utókor engem fog majd hibáztatni, amiért hagytam, hogy tönkremenjen" – mesélt motivációiról az örökös. Elmondta: olyan vevőt keresett, akinek anyagi lehetőségei is vannak az épület megmentésére és akinek ugyanakkor a személye garancia is arra, hogy az örökség megmarad. "Azt hiszem, ez sikerült" – tette hozzá. Örömmel beszélt arról, hogy az új tulajdonos máris elvégezte a legsürgetőbb állagmegőrzési munkálatokat és elkezdődtek a régészeti ásatások a kastély körül. Barcsay Tamásnak arról is sikerült megegyeznie Nagy Elekkel, hogy amíg ő és a húga élnek, addig használhatják a kastély egyik sarokbástyáját és néhány termét. "Azt tervezem, hogy áthozom ebbe a lakosztályba a személyes dolgaimat, a festményeimet, metszeteimet, a könyvtáramat és egy olyan muzeális részt alakítok ki, ami látogatható lesz, és esetleg a halálom után is tovább működik valamiféle alapítványi formában" – nyilatkozta a torontói Ryerson Egyetem nyugalmazott professzora. Nagy Elek szerint a vétel érzelmi alapú volt és céljai is érzelmi alapúak, amelyek szorosan összefüggnek származásával, neveltetésével. "Kolozsvári lévén az egyik legfontosabb érték számomra a hagyományőrzés és vele együtt az útmutatás a jövő generációinak. E várkastély keretén belül meg lehet valósítani egy olyan kulturális központot, amely az egész régióra kihat. A várkastély Kolozsvár közelében, Kalotaszeg szívében van, a Mezőség határán, a Mócvidék lábánál. A legjobb lehetőséget kínálja a kultúrák találkozására, egymás megismerésére" – nyilatkozta Nagy Elek. Hozzátette: a cél megvalósítására a nemrég bejegyzett Traditio Transylvanica alapítvány lesz hivatott. A négyzet alakú várkastély államosítása előtt Bánffy Katinka grófnő tulajdonában állt. 2002-ig a gyermekvédelmi hatóság kisegítő iskolát működtetett benne, azóta üresen áll. Bánffy Katinka grófnő unokája, Barcsay Tamás történész hét évig várt arra, hogy birtokba vehesse örökségét. A kastély első írásos említése 1439- ből való. Kezdetben a nagyváradi, majd a gyulafehérvári római katolikus püspökség tulajdonát képezte, de az évszázadok során számtalanszor gazdát cserélt, míg a Bánffy család tulajdonába került. Történelmi esemény is kapcsolódik az épülethez: 1541. december 29-én Fráter György itt kötött megállapodást a Habsburgokkal arról, hogy a magyar korona és Magyarország egésze Habsburg Ferdinándra száll, ha kiűzi a törököket az országból. A terv meghiúsult, Magyarország három részre szakadt. Népújság (Marosvásárhely) 2015. február 9.Szent László fényébenA két esztendeje anyaországához hazatért Nagyvárad lázasan készülődött az 1942 májusában megtartandó Szent László hétre. A város meg szerette volna mutatni odaadását és háláját az anyaországnak, de nem utolsó sorban az idegenforgalom fejlődését is várták az eseménysorozattól. Épp ezért, a különböző szakbizottságok minden erejükkel igyekeztek olyan programokat kidolgozni, amelyek vonzanák a turistákat és a városnak is hasznára válnának. Az egyik ilyen esemény a helyéről eltávolított Szacsvay szobor ünnepélyes visszahelyezése volt. Az 1907. március idusán felavatott szobor a Szent László napokra tért vissza Nagyváradra, rövid budapesti kirándulásról. Harminc esztendeig állt a méltóságteljes alak a Körös parti korzó fenyőfái között, mígnem 1937-ben az akkori “primár”, dr. Vasile Bledea hangot adott a ténynek, miszerint nem tűri tovább a magyar szimbólumot és elrendeli a lerombolását. Hogy a műalkotás megsemmisülését megakadályozza, Tabéry Géza, a Nagyvárad újságírója beadványt intézett a “domnu’ primárhoz”, adná ki neki a szobrot, hogy ő saját telkén őrizze meg azt. Persze, a beadvány nem talált meghallgatásra, mivel “a szobor közvagyon és nem lehet azt magánszemély őrizetére bízni”! A rombolókban azért csak volt némi kímélet, mert a szobrot darabjaiban elszállították a város egyik anyagraktárába és ott ledobálták egy sarokba. Óvatosság nem volt a munkájukban, mert a leszerelés, durva szállítás és elhelyezés közben a mű több helyen megsérült. Az előkészületek során a város a régi helyére állítja a szobrot. A talapzat kőkeretét és magát a talapzatot már ’42. április elején elkészítették és a szobrot is elküldték a fővárosba, ahol maga az alkotó, Margó Ede restaurálja azt a Vignalli-féle öntödében. Egy másik szobor felállítását is a Szent László napokra időzítette a város vezetése. Ez pedig az impozáns Tisza szobor avatása volt. A Berettyóújfalu főterén felállított hatalmas Tisza Kálmán szobrot, Nagyvárad városa és Bihar vármegye határozata alapján, a megye székhelyére hozzák át, írta a Nagyvárad c. napilap 1942. április 11- én megjelent lapszáma. Mindkét helyszínen folyik a munka. A Széchenyi téren, szemben a Tisza házzal már öntik a talapzatot. A szomszéd városban pedig kezdődnek a szobor szétszedésének munkálatai. Azt a munkát egy nagy budapesti bronzöntő cég végzi, amelyik annak idején a szobrot megöntötte. A hatalmas szobrot és a mellékalakokat április 18-án szállították Nagyváradra. A Szent László napok rendezvényeinek fényét emelendő, a városatyák elhatározták, hogy kiállítást rendeznek Nagyvárad városi életének emlékeiből. Tudjuk, hogy a kultúrát kereső minden korban megtalálta a szellemi műveltség olyan magas fokát, ami Nagyvárad városát mindig az ország három első városa közé emelte. Királyok egész sora méltán adományozta Váradnak javait az évszázadok során. A város jelentősége egyre nőtt. Vitéz János udvara, híres könyvtára, Fráter György udvara rombolás áldozata lett, nyoma sem maradt a csodás székesegyháznak, a csillogó királyszobroknak. A protestáns emlékeket is szétdúlták a történelem viharai. Írásos emlékek mégis csak a XVIII. század elejéről maradtak fenn. Azonban a városnak privilégiumokat adományozó iratok, a gondos és elővigyázatos tárolás miatt, már a XVI. századtól fellelhetőek a levéltárban. Nos, több más értékes dokumentummal egyetemben, ezeket kívánták kiállítani az ünnepségek idején a Városháza kisebbik gyűléstermében. Láthatóak lesznek a város pecsétjeinek gyűjteménye, a céhes élet emlékei, a város legrégebbi (1600) képi ábrázolása, a tanács üléseinek 1716. óta magyar nyelven vezetett jegyzőkönyvei, megelőzve ezzel más magyar városokat! (Vajon a dokumentumok napjainkban hol lehetnek?) Tervben volt és meg is valósult Jósa Jolán nagyváradi írónő hangjátékának közvetítése a Budapesti Rádióban. Az írónő a városi könyvtár tisztviselője, akinek Szent László király című munkája nem az első, ami felhangzik a rádióban. Könyve, amit Jósa Andrásról, a szabolcsi polihisztorról írt, nagy feltűnést keltett megjelenésekor. Nagyjából ennyit szerettem volna elmesélni az ünnepi lázban égő Nagyvárad hangulatáról. Nem is mesélhetek többet, hisz magáról az ünnepségekről, a lezajlott eseményekről kitűnő közírónk, dr. Jósa Piroska nagyszerű könyvet írt Árpádházi királyok kései találkozója Nagyváradon címmel. Ami a szervezést, az ünnepi hét nagyszerűségét illeti, a váradi sajtóban felsőfokon írnak mindenről. Lehet, hogy napjainkban is tanulhatnának sokkal kisebb horderejű események szervezői az elődöktől. És erre csak egy példát másolnék ide, szó szerint idézve a Nagyvárad 1942. május 2-i lapszámában megjelent közleményből: Farkas László, Nagyvárad Jósa Piroska: Árpádházi királyok kései találkozója Nagyváradon /Nagyvárad, 2009/ Reggeli Újság (Nagyvárad) 2015. április 17.Kelet és Nyugat között az Erdélyi FejedelemségAz Erdélyi Fejedelemség létrejöttéről, annak az Oszmán Birodalom és a Habsburg Birodalom közötti helyzetéről, politikai állapotáról, aranykoráról és hanyatlásáról tartott előadást Oborni Teréz, a Kós Károly Akadémia meghívottja. Folytatódott az időutazás, amely a kezdetektől érkezett el a 16-17-ik századokig, az Erdélyi Fejedelemségig. A Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatának csütörtöki meghívottja, a Magyar Tudományos Akadémia tudományos főmunkatársa Oborni Teréz volt, aki egy órás előadásában három szempontból járta körül a múltnak ezt a szeletét: a Porta szemszögéből, a Magyar Királyságból nézve, valamint az erdélyiek szempontjából, ahogy ők maguk definiálták magukat, mint önálló állam az Erdélyi Fejedelemség. Mit jelentett a fejedelemség léte? Egyrészt török vazallus állam volt, de a magyar államiság őrzője is ugyanakkor, az összenemzeti politikai érdekek képviselője, a nemzeti kultúra őrzője. Erdély a török birodalomban különleges státust élvezett: a belpolitikájába a szultán nem avatkozott be, nem küldött állandó itt-tartózkodással hivatalnokokat, sem hittérítőket, hogy a muszlim vallást erőltessék az itt élő népre. Bár szerződés született a szabad fejedelem-választás jogáról, végső soron a szultán határozta meg, hogy meddig tart a mozgástér, amely keretei között az erdélyiek politizálhattak. Az előadó korabeli dokumentumok fotóit is bemutatta, szerződéseket, amelyek a fejedelmek és a szultán között köttettek, egy olyan festményt, amely az 1626-os követfogadást örökíti meg Bethlen Gáborral és Toldalaghy Mihállyal Gyulafehérváron, valószínűleg az úgynevezett Bokályos Házban. A festmény néhány évvel ezelőtt bukkant fel egy bécsi aukción, a kikiáltási ára 150 ezer euró volt. Bár jó lett volna, ha a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába jut, ez nem sikerült, egy török gyűjtő vásárolta meg – árulta el az érdekességet Oborni Teréz. Mohács és Buda között A Magyar Királyság szempontjából nézve az erdélyi helyzetet a Mohácsi vész és Buda eleste közötti zavaros időszakban, (1526-1541) ismertette a történész. A királyok harcáról beszélt, arról, hogy mindketten, Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd is legitim király volt, és egyik a másikat nem ismerte el. Az 1538-as váradi béke során az ország ketté oszlik, és ahogy Fráter György barát megállapítja, a keleti és nyugati országrész önmagában nem tud helytállni. Az Erdélyi Fejedelemség létrejöttében nagy szerepe volt az 1571-es Speyeri szerződésnek, amelyben először nevezik meg az új államot, a Principatus Transilvaniaet. Erdélyből nézve a Szapolyaiak királysága jelentette a fejedelemség történetében a legszebb korszakot, az 1541-1571 közötti periódus az építkezésé, gazdagodásé és fejlődésé volt. Erdély a legbefogadóbb ország volt ekkor, otthont adott a reformációnak, intézményesítette a négy bevett vallást, iskolák, nyomdák működtek, amelyek hozzájárultak az anyanyelvi kultúra kibontakozásához is. Az európaiság és a nemzeti elkötelezettség közötti harmónia jellemezte. A történész a fejedelemség sorsát Apafi Mihály halálával zárja, amely egyben az önálló fejedelemség vége is (1690). Oborni Teréz végül Áprily Lajos Bethlen Gáborhoz írt sorait idézte. Antal Erika maszol.ro 2015. május 29.Erdély tájain – Dél-erdélyi körúton Kazinczy nyomábanJövőre lesz kétszáz éve annak, hogy Kazinczy Ferenc (1759–1831) író, műfordító, a nyelvújítás mozgalmának legjelentősebb alakja erdélyi körútra indult. Úti élményeit az Erdélyi levelek című művében tette közkinccsé. Mint arról már hírt adtunk az Erdélyben, az évforduló alkalmából a kolozsvári EKE szeretné végigjárni Kazinczy útját, felkeresni a településeket, ahol ő is járt. Idei kirándulásainkon igyekszünk Kazinczy-emlékhelyeket felkeresni, kapcsolatokat teremteni, gördülékenyebbé tenni a jövő évre tervezett emlékutat. Ezt tettük április végi négynapos dél-erdélyi körútunk során is, amikor nemcsak olyan településeket kerestünk fel, ahol történelmünk nevezetes eseményei történtek, vagy ahol építészeti örökségünk gyöngyszemeit láthattuk, de útba ejtettünk olyanokat is amelyeket Kazinczy Ferenc 1816-os erdélyi útja alkalmával meglátogatott. Egyik szemünk sír, a másik nevet Alvincen meglátogattuk a 14. században épült református templomot, amelyet 2011–2013 között a Kárpát-medencei Örökségvédelmi Program keretében, a Teleki László Alapítvány segítségével felújítottak. Eddigi kirándulásaink során is többször meglátogattuk az egyre jobban pusztuló, a kommunista rendszer idején raktárnak, juhakolnak használt, majd az 1970-es árvíz után véglegesen elhagyott istenházát, ezért töltött el most örömmel az újra használhatóvá vált több száz éves templom látványa. A közelében álló romos Bethlen várkastély viszont már nincs olyan állapotban, hogy felújítására sor kerülhetne, azt évtizedekkel ezelőtt kellett volna megtenni, de inkább hagyták elpusztulni. Pedig Bethlen Gábor fejedelem reneszánsz várkastélya méltó dísze volt a korabeli Erdély építészetének. Az utóbbi évek régészeti kutatásai derítették ki, hogy az egykori várkastély udvarának földjében rejtőznek a korábbi domonkos kolostor és a belőle Martinuzzi Fráter György által kialakított kastély falai. Ezen falak között gyilkolták meg Ferdinánd császár olasz zsoldosai 1551. december 17-én Fráter Györgyöt, a 16. századi magyar történelem egyik legellentmondásosabb alakját, akiről még ma sem tudják pontosan, hogy magyar, osztrák vagy török érdeket szolgált, vagy csak a saját érdekeit tartotta szem előtt. A marosnémeti kastélyt 2007-ben kapta vissza örököse, gróf Horváth Tholdy Péter. KOVÁCS D. ZSUZSA Szabadság (Kolozsvár) 2015. augusztus 19.Őseink példája ad erőtSzékelyföldi helytörténeti körúton a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület Székelyföldre indult kétnapos helytörténeti körútra a hét végén a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna KulturálisEgyesület. Az idegenvezető szerepét Balás Árpád tanár vállalta el, aki egész úton fáradhatatlanul, színesen, érdekesen magyarázta azoknak a településeknek a történetét, érdekességeit, történelmi jelentőségét, amelyeken áthaladtunk. Szombaton reggel Marosszentgyörgy irányába indultunk. Az első megálló a marosvécsi várkastélynál volt, ahol a várkertben Kemény János sírjánál helyezték el az egyesület koszorúját. A helyszínt, Kemény Jánost vagy az Erdélyi Helikon íróközösséget nem kell külön bemutatni a Népújság olvasóinak. Elég annyi, hogy ez volt a két világháború közötti időszak legsikeresebb és legrangosabb írói szerveződése. Innen indultunk tovább a Gyergyói-medence felé. A ditróiak büszkesége Az 56 méter hosszú, 23 méter széles, 1000 ülő- és 2000 állóhellyel rendelkező kéttornyú templom Székelyföld messze híres temploma, a ditróiak büszkesége neogótikus stílusban épült, toronymagassága 75 méter. Mindkét tornyán található toronyóra, ami még ma is működőképes. Az ablakkeretek csúcsívesek, ami ugyancsak a neogótikára utal. A templom főoltárát carrarai márványból készült szobrok díszítik: Jézus Szent Szíve, Szent István és Szent László királyok szobrai, a falu szülöttjének, Siklódi Lőrincnek a művei. A szentély és a hajó ablakait, amelyeken a tizenkét apostol látható, Róth Miska, a szentélyt díszítő szekkókat Pauli Erik olasz festő készítette. A Tatárdomb és a Lázár-kastély Gyergyószárhegy felé haladva látható a Tatárdomb. A legenda szerint háromezer tatárral vette fel a harcot háromszáz székely 1658-ban Szárhegy határában. Az otthonukat védők legyőzték, megfutamították a tízszeres túlerőben lévő ellenséget. Őseink hősiessége ma is példaként áll előttünk, erőt kell adjon arra, hogy felül tudjunk kerekedni a nehézségeken – áll a felirat. Gyergyószárhegy élete összefonódott a Lázár család történetével. A Lázár-kastély 1532-ben épült, 1632-ben bővítették. Itt töltötte gyermekkora egy részét Bethlen Gábor. 1499-ben Lázár András pápai bullát kér a helybeli kolostor alapításához. 1665-ben Lázár István egy darab területet a ferences szerzetesek számára bocsátott, ahol kápolnát is építtetett nekik. 1669-ben Kájoni János új épületet emeltetett. 1670-ben egy aranyozott, ezüstözött, festett cifra oltárt is rendeltek a zárda templomába. Sajnos, a folyamatban levő perek miatt a kastélyba nem tudtunk bemenni. Örmény templom – Gyergyószentmiklós A következő megálló a gyergyószentmiklósi örmény templom volt, amelyet lőrésekkel ellátott, szabálytalan vonalú fal övez, keleti és nyugati oldalán két kisebbfajta bástyához hasonló, kívül félkörű, belül szögletes alaprajzú építmény található. A kőfal ablakszerű mélyedéseiben elhelyezett, Krisztus kínszenvedésének jeleneteit ábrázoló értékes fametszetek 1750 körül készülhettek, ezek jelenleg az örmény plébánia épületében találhatók. Az északi mellékoltárhoz tartozik a templom legértékesebb festménye, amely 1752-ben készült a velencei mechitarista kolostorban. A képen Világosító Szent Gergely, az örmények első katholikosza jelenik meg. Világosító Szent Gergely élete legfontosabb cselekedeteként az addig keresztényüldöző III. Tiridat király megtérítését tartják számon, mely maga után vonta az egész örmény nép kereszténnyé válását. Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad! Gyergyóalfalu templomának felirata szerint a templom 1213-ban épült, a 15. században gótikus stílusban átépítették, majd 1766-ban barokkizálták. Egykori védőfalának csak töredéke maradt az 1930. évi restaurálás után. A templomkertben áll az I. és II. világháború áldozatainak emlékműve, a bejárattól jobbra pedig egy zászlótalapzat, amelyet 1942-ben Budapesten élt alfalviak állítottak. Ennek felirata: Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad! A templomtól jobbra és balra park van, ahol István hitvédő pap, a csíksomlyói pünkösdi búcsú elindítójának szobra látható. Kossuth-szobor – Gyergyócsomafalva 1894-ben László Gyula indítványozta, hogy Marosvásárhelyen állítsanak szobrot Kossuth Lajosnak. A Bernády György vezette 380 tagú szoborbizottság 1897-ben Köllő Miklós gyergyócsomafalvi szobrászt bízta meg a mű elkészítésével: "Faragja székely kéz az emléket, vezesse vésőjét székely szív, mint ahogy a szobor székely földben álljon". 1899. június 11-én Marosvásárhelyen leplezték le Kossuth Lajos ércszobrát. 1921-ben a román hatalom ledöntötte, 1995-ben a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány közgyűlése kezdeményezte a Kossuth-szobor újbóli felállítását az alkotóművész szülőfalujában. Így 2001-ben került felavatásra Gyergyócsomafalva központjában a Köllő Miklós által alkotott Kossuth-szobor Sántha Csaba által újraalkotott pontos mása. A szobrot is magába foglaló teret ifj. Köllő Miklós műépítész, a szobor alkotójának kései rokona tervezte. Madéfalván a madéfalvi veszedelem, azaz a székelyek legyilkolásának emlékét őrző emlékmű megkoszorúzására került sor. A székelyek legyilkolásának emlékét őrző kőoszlopot, Köllő Miklós alkotását, amelynek tetején kitárt szárnyú turulmadár látható, 1905. október 8-án avatták fel. A szombat esti Csaba királyfi rockopera volt az egyik fontos része a programnak. Délután azonban hatalmas eső kerekedett, órákig zuhogott, már azt hittük, lehetetlen lesz felmenni a csíksomlyói nyeregbe, a pünkösdi búcsúk helyszínére. Végül mégis elállt az eső, és megtartották az előadást. A szállásra való visszatérés csoportunk számára kisebbfajta kalanddal ért fel, de végül mindenki hazaért és elégedetten fogyasztotta a finom vacsorát: zsíros kenyeret vörös hagymával. A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve Vasárnap délelőtt a Csíki Székely Múzeumba látogattunk, ahol a csíksomlyói kegyszobor 500. évfordulója alkalmából A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve – Mária-tisztelet Erdélyben címmel nyílt emlékkiállítás. A kiállítás a Mária-szobor olyan tárgyi emlékeit – a Batthyány Ignác püspök által adományozott fémkoronák és jogar, a Kisjézus ruhácskái, amelyekbe még a 20. század közepéig öltöztették – mutatja be, amelyeket első alkalommal láthat a nagyközönség. Az emlékezés parkja Székelyudvarhelyen a szoborpark "lakóit" ismertette Balás Árpád tanár úr. A szobrok 12 ismert történelmi személyiséget – Kós Károly, Bethlen István, Wesselényi Miklós, Bethlen Gábor, Fráter György, Szent László király, Csaba királyfi, Hunyadi János, Báthori István, II. Rákóczi Ferenc, Bem apó, Nyirő József –, valamint tizenharmadikként a névtelen Vándor Székelyt ábrázolják. Az emlékezés parkjának létrehozója a Székelyudvarhelyért Alapítvány, a szoborparkot 2004- ben avatták fel. Innen mentünk tovább Keresztúrra. Koszorúzás Petőfi vén körtefájánál A Gyárfás-kúriában tartózkodott élete utolsó éjszakáján Petőfi Sándor. Sokáig volt Petőfi ittlétének "élő" tanúja az öreg körtefa, amelyet utóbb már csak vaspántok tartottak össze. Helyére a kegyelet új csemetét ültetett, mely előtt emléktáblát helyeztek el Kányádi Sándor négy sorával: "Haldoklik az öreg tanú,/Petőfi vén körtefája./Azt beszélik ő látta volt/ verset írni utoljára." Késő délután már csak lassítottunk Héjjasfalván Zeyk Domokos szobra előtt, Fehéregyházán az Ispánkútnál, majd Segesvár érintésével, fáradtan, de élményekkel gazdagon érkeztünk haza Marosvásárhelyre. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 22.Turizmussal a szórványért Bethlen Gábor útjánA dél-erdélyi szórvány megmaradása a cél Az alvinci református templom, amely szinte összeomlott, juhakol is volt benne, de magyar állami támogatással felújították; a mellette levő Kemény-kúria, amelyet román vállalkozó hozott helyre; s a romos Martinuzzi-kastély közös megjelenítése lenne az egyik látványossága Bethlen Gábor útjának. A dél-erdélyi, a szórvány megmaradását segítő turista útvonal az erdélyi fejedelem szülőhelyéről, Marosilyéről indulna, s Nagyenyedig tartana. Célja a tervezett Bethlen Gábor útja mentén élő szórvány közösségek megtartása. Gudor Botond gyulafehérvári történész, református lelkész, esperes, a Fehér megyei szórvány kutatója elmondta: ”Van egy olyan terv, amely a Bethlen Gábor életútvonala mentén azokat a településeket kötné össze – műemlékek, a civil élet, az egyházi közösségek kulturális turizmusa, az oktatási intézmények mentén – amely erőt, lehetőséget és perspektívát adna egy olyan összefüggő szórvány koncepciónak, amely összehangolná a szórvány munkát, fejlesztené és megtartaná a közösségeket.” Kiállításon mutatják be az elképzelést A Bethlen Gábor útja a Székelyföldre tartó turistákat csábítaná Dél-Erdélybe, ha majd meglesz az autópálya is. A koncepciót még idén kidolgozzák, jövőre pedig egy kiállítás keretében bemutatják Alvincen, a felújított református templomban, amelyet Szent Katalin református templomként is szoktak emlegetni, mivel a reformáció előtt Szent Katalin volt a védőszentje. Gudor Botond szerint: “Ezerkilencszázötvenötben a templom a Maros áldozata lett. Otthagyták bedőlt tetőszerkezettel, kitört ablakokkal, kifosztva, juhakolként használták. Ez a templom most istentiszteleti célokat szolgál. Rövidesen kiállítóterem is lesz a hajója. A Kemény-kúria is felépült, egy román befektető megvásárolta a telket és fejlesztette. Reményeink szerint a római katolikus érsekség is a Martinuzi-Bethlen kastélyt rendbe rakja, és sikerül összecsiszolni a három elképzelést.” A Martinuzzi-kastély A leghíresebb építtetőjéről elnevezett Martinuzzi-kastély romjai a Maros hídja mellett, alacsony dombon láthatók. Fráter György 1546-ban kezdte el a 14. századi domonkos kolostor reneszánsz várkastéllyá való átépítését. A szerzetesek már 1530 körül elhagyták, ezután az uradalom egymást követő birtokosai, Kosári (Kocsárdi) Miklós, Majláth István és Radu Paisie havasalföldi uralkodó kastélyukként használták. Az építkezés befejezésében Martinuzzit 1551-es halála megakadályozta. 1553 nyarán a Georg Keisder királybíró vezette szászsebesi szászok erőszakkal elfoglalták. A kastély későbbi birtokosai sorában szerepelt Nádasdy Tamás, Báthory András, Majláth Margit, Báthory Kristóf, Jósika István, Barcsay András és a Török család. 1573-ban Bekes Gáspár embereitől Báthory István fegyverrel foglalta el. 1597-ben itt ölték meg Zsarnok Áron moldvai vajdát. A déli szárny, amelyet az 1930-as években lebontottak, Bethlen Gábor fejedelemsége idején készült el, Giacomo Resti tervei alapján, Károlyi Zsuzsanna fejedelemasszony számára. A hatszögletű, mocsárral körülvett erődöt (a helyiek később „sziget”-nek nevezték) 1658-ban a tatárok gyújtották fel. 1696-ban romos állapotban volt. 1708-ban Károlyi Sándor kurucai foglalták el, akiktől a császáriak 1709 őszén vették vissza. Sorger Gergely erdélyi püspök 1733 körül felújította, ekkor készült a ma is látható barokk főkapu. Az erdélyi püspökök kedvelt tartózkodási helye volt. 1792-ben leégett, déli szárnya lakhatatlanná vált. Az északi szárnyban született és ott élt kilenc éves koráig Kemény Zsigmond. 1848-ban több hétig az alvinci és borbereki nemesség menhelyéül szolgált. Egy részét 1900 körül csendőrlaktanya céljára állították helyre. A kastély előtti téren tartották akkoriban az éves állatvásárokat. A megmaradt épületeket a szocializmus idején a kollektív gazdaság használta kolozsvariradio.ro 2015. október 23.„Ősszel érik, babám, a fekete szőlő” I. Gyulafehérvári gyermeknéptánc- találkozó: ötvözte a népi hagyományokat és helytörténeti ismereteketRemek hangulatú találkozót szervezett „Ősszel érik, babám, a fekete szőlő” címmel szombaton, október 17-én a Gróf Majláth Gusztáv Károly Alapítvány. Fehér megye nyolc néptánccsoportja tett eleget Szilágyi-Győri Loránd ötletgazda felhívásának. A 150 fős gyermeksereget dr. Gál László igazgató köszöntötte a katolikus iskolában. A program rendkívül vonzónak bizonyult azáltal, hogy a néptánctalálkozót városnézéssel kapcsolták össze. A restaurált vár impozáns falai, patinás épületei egyből felkeltették a gyerekek érdeklődését, így Gudor Botond esperesnek, a történelmi séta vezetőjének ideális hallgatósága támadt. A kellemes őszi napsütésben megtekinthették a három rend várfalat (római, fejedelemség-korabeli és osztrák), a fejedelmi pénzverde egykori lelőhelyét (ahol a híres Bethlen-tallérokat nyomták), a nevezetesebb épületeket (Jerikó, Babilon), a fejedelmi- és püspöki palotákat. Legnagyobb érdeklődéssel a Bethlen Gábor fejedelem által alapított kollégium egykori (időközben átalakított) épületének történetét hallgatták, hiszen sok enyedi diák is részt vett a találkozón. Érdekesnek bizonyult az ún. Vauban-rendszerben felépített várfal is – amely bevehetetlenné tette Gyulafehérvárt – és ennek főbejárata, a város szimbólumává lett Károly-kapu. A történelmi anekdotákkal teletűzdelt, interaktív jellegű tájékoztató lenyűgözte a hallgatóságot. A fő attrakciót, a Szent Mihályról elnevezett római katolikus székesegyház ismertetését Gudor esperes úr egy időre átengedte Károly Krisztián X. osztályos szeminaristának, akinek adatokban bővelkedő előadása odacsalogatta a turistákat is. A gyerekek vallomása szerint „a templom magasztos hangulata” ejtette ámulatba őket, valamint annak felismerése, hogy Erdély számos történelmi személyisége nyugszik itt (Hunyadi János, Bethlen Gábor, Bocskai István, I.Rákóczi György, János Zsigmond, Izabella királynő, Fráter György, Márton Áron püspök). BASA EMESE Szabadság (Kolozsvár) 2015. november 16.Vita Consecrata a nagyváradi barokk palotábanNyolc évszázad szerzetesrendi történelmét és művészetét dolgozza fel az a kiállítás, amelyet szerdán délután nyitottak meg a nagyváradi római katolikus püspöki palota dísztermében. A Vita Consecrata. Nyolc évszázad szerzetesrendi történelem és művészet a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegyében című, konferenciával egybekötött rendtörténeti kiállítás az egyházmegye területén tevékenykedő férfi és női rendek lelkiségét, sokrétű tevékenységét dolgozza fel a középkortól napjainkig, tájékoztat az egyházmegye sajtószolgálata. A konferencián dr. Botár Gábor székelyudvarhelyi plébános a mallersdorfi ferences nővérek erdélyi tevékenységét, Barta Szabolcs lazarista szerzetes pedig rendje és a vincés nővérek nagyváradi missziós munkáját mutatta be. Amint rámutatnak, az első bencések 11. századi szentjobbi megtelepedése és Szent István jobbjának Biharba hozatala óta, a reformáció és a török hódoltság 1557-től 1692-ig tartó 135 évét kivéve folyamatos volt a szerzetesek jelenléte az egyházmegyében. A különös beccsel bíró Szent Jobb ereklyének maga Szent László király emeltet monostort a Berettyó vidékén. Általános tapasztalat, hogy Árpád-házi királyaink kereszténység iránti fogékonysága az Európában megjelenő szerzetesrendeket sok esetben már alapítóik életében Magyarországra vonzza, s ezek kisvártatva megjelennek a váradi egyházmegyében, amely a mai határainál jóval kiterjedtebb volt, Kalotaszegtől a mai Békés megyéig terjedt, tájékoztatnak. Kolostorok tucatjai létesültek, a bencések nyomán a premontreiek, a johanniták, a domonkosok, a ferencesek, a pálosok és az Ágoston-rendiek is megtelepedtek Biharban. „1557 és 1660 két jelentős dátum nemcsak az egyházmegye és a szerzetesrendek, hanem a Körösök és Berettyó vidékének teljes lakossága életében. Fráter György püspök halálával megerősödnek a protestáns mozgalmak és száműzik a római katolikus vallást Biharból, majd Várad várának behódolása 30 évnyi török uralmat, s ezzel a települések pusztulását, a régió kiüresedését, a keresztény értékek megsemmisülését hozza. A törökök 1692. évi váradi kivonulásakor hálaimát mondó Benkovich Ágoston püspök a ragyogó középkori Várad helyén pusztaságot talál” – írják a tájékoztatóban. Új szerepkör a visszatérőknek A városba visszatérő szerzetesrendek új szerepkört kapnak, ők látják el az oktatási-nevelési és szociális-egészségügyi teendőket, de korszakformáló tudományos felfedezések is születnek. A bihari egyházmegye területén az újkorban 11 rend tevékenykedett, Debrecenben a piaristák, Váradon a kapucinusok és az irgalmasok, a nőnevelésben élen járó orsolyiták, a vincések és a mallersdorfi ferences nővérek, vagy a városba a közeljövőben visszatérő lazaristák. Az előadásokat követően Böcskei László megyéspüspök okleveleket és az Egyházmegyei érdemérem bronz kivitelezését adta át az egyes szerzetesrendek képviselőinek, köszönetül tevékenységükért, amelyet Isten dicsőségére és embertársaik javára végeztek a múltban, és végeznek ma is. A főpásztor hangsúlyozta, hogy a szerzetesrendek nem újonnan telepedtek meg Nagyváradon, hanem a kommunista rendszer tilalmai miatt felfüggesztett szerzetesi élet folytatásáról van szó. Lelkiség és közösségért folytatott munka „Elbeszélni saját történelmünket nem más, mint dicséretet és köszönetet mondani Istennek minden adományáért” – idézi Ferenc pápa szavait az ismertető, amelyekkel a szentatya 2014. adventjének első vasárnapján megnyitotta a megszentelt élet évét. „A megszentelt élet évében rájuk emlékezünk, akik lelkiségükkel, hitükkel és a közösségért folytatott munkájukkal írták be magukat az egyházmegye, s főként Nagyvárad történetébe” – mutat rá a sajtókommüniké. Emlékeztet, hogy az egyházmegye papjai, szerzetesei és hívei év elején a görög katolikus egyházzal közösen ülték meg a megszentelt élet világnapját, majd évközben sorra látogatták a rendházakat, közös elmélkedésekkel, lelkigyakorlatokkal erősítették egymás hitét és hivatását, rendezvényeikkel pedig betekintést adtak az érdeklődőknek a kolostorok zárt világába, a szerzetesek tevékenységébe. A Vita Consecrata szerzetesrend-történeti kiállítás jövő év tavaszáig látogatható, a tárlat zárásaképp a premontrei rendet bemutató előadásra kerül sor. Krónika (Kolozsvár) 2016. június 15.A pálos rendrőlIfjúi éveimben, amikor gyakrabban utazgattam vonattal Brassó és Segesvár között, Páloson áthaladva tűnődtem azon, vajon létezik-e még a monostor, ahol megalapították az első magyar eredetű szerzetesrendet. Sok év távlatából akkori valláskultúrámat magam is megmosolygom. Utólag elismerem óriási naivitásomat, hogy a Kaca és Bene közti falucskát – ahol néhai Brók Géza apósomat mint kitűnő ácsmestert oly szívesen dolgoztatták lakó- és gazdasági épületeik építésekor a helyi módosabb román gazdaemberek – tudatlanul összekevertem a pálosok, fehér barátok, Remete Szent Pál Testvéreinek nevével. A nyugati keresztény világ a VI. századtól ismerkedett meg a szerzetesrendekkel, miután Nursiai (Szent) Benedek megalapította a bencés rendet. A bencések hamarosan az egész nyugati keresztény világot behálózták, és ötszáz évig egyedüli ilyen jellegű közösségként folytatták nemes tevékenységüket. Kezdetben Magyarországon is a bencések hódítottak teret, majd közel 200 évvel később terjedtek el más rendek, mint a ciszterciták, premontreiek stb. A XIII. század derekán Boldog Özséb esztergomi kanonok belső késztetésre úgy határozott, hogy remeteként folytatja további életét a Pilis-hegységbe visszavonulva. Egy csodás látomása hatására határozza el magát egy új szerzetesrend megalapítására, melyet Szent Pálnak ajánlott fel, s amelyre hamarosan a pápai engedély is megérkezett. Az 1308-tól hivatalosan működő rend hamar népszerű lett. Nem meglepő, hogy az ország minden részében épültek kolostorok, összesen harminc. A rend központja a mai Hárs-hegyen volt, az itt felépített monostorban tartották évente gyűléseiket a közösség vezetői. A XV. században voltak már pálosok Lengyelországban, a Német Császárság területén, Itáliában, de még a Szentföldön is. A közösség megőrizte remete jellegét. A bencésekkel ellentétben csekély birtokkal rendelkeztek, ami csupán a szerzetesek megélhetését biztosította. A tagok elmélkedéssel, imádkozással és fizikai munkával egyaránt foglalkoztak. A fellendülésnek a török terjeszkedés, Buda elfoglalása, valamint az ország három részre szakadása vetett véget. Mohács után a török seregek tizenegy pálos monostort kifosztottak és több tucat szerzetest kivégeztek. A Hódoltság területén a csökkenő létszámuk ellenére a rend tagjai igyekeztek lelki támaszt nyújtani a magyar lakosságnak. A török kiűzését követően a rend újra megerősödött. Komoly tanítói tevékenységet is végeztek, iskoláikban magas szintű filozófiai oktatás folyt, a magyar szellemiség képviselete is meghatározóvá vált. A közel száz évig tartó virágzásnak II. József intézkedése vetett végett. Önkényesen feloszlatott minden olyan szerzetesrendet, amely szerinte nem végzett hasznos tevékenységet. A Szapolyai János halála utáni zavaros időszak kiemelkedő politikusa, Fráter György a pálos rend tagja volt, és az ország három részre szakadása után tíz éven keresztül az Erdélyi Fejedelemség tényleges irányítója. Ányos Pál István, a fiatalon elhunyt szerzetes a szentimentalizmus hazai képviselőjeként írta be magát a magyar történelembe. Versegh Ferenc polihisztor az irodalmi életben alkotott maradandót. A XVIII. században élt Eszterházy Imre pálos szerzetesként nyerte el a legnagyobb hazai méltóságot, az esztergomi érseki címet. Ebben a minőségében 1741-ben ő helyezte a Szent Koronát Mária Terézia fejére a koronázási szertartáson. De ki volt Remete Szent Pál, akiről a rendet elnevezték? A III. században élt gazdag családból származott. A keresztény hitre áttért Pál a keresztényüldözések miatt (testvére jelentette fel) menekülésre kényszerült. Egy barlangban húzódott meg, és itt döntötte el, hogy életét teljesen Istennek szenteli. Híre akkorra már bejárta az egész keresztény világot. Az V. században szentté avatták. Teljesen épen maradt holttestét előbb Konstantinápolyba, majd Velencébe szállították, ahol nagy becsben őrizték. I. Lajos magyar király a pálosok kérésére sikeres velencei hadjárata után a remete földi maradványait mint ereklyét Magyarországra hozatta. Az ereklye 1527-ben égett el Trencsén török ostroma során. Ma a csonka hazában négy, míg Erdélyben egy kolostor viszi tovább a pálos rend hagyományait, értékeit. De nem a románul Paloş, németül Königsdorfnak nevezett településen – hanem Hargitafürdőn. Ferenczy L. Tibor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. október 4.Minorita iskoladrámaKétszáznegyvenegy év után újra itthon Szerda este a Vigadó Művelődési Házban tartotta évnyitó ünnepségét a kézdivásárhelyi Petőfi Sándor Gimnáziumban működő Szeretet Iskola. Az eseményen a miskolci Fráter György Katolikus Gimnázium színjátszói egy több mint két évszázaddal ezelőtt Kézdivásárhelyen lejegyzett iskoladrámát adtak elő. A megnyitóünnepségen a Szeretet Iskolát működtető Cum Caritate Christi Egyesület elnöke, Kopácsi Ferenc kézdialmási plébános köszöntötte a jelenlevőket, majd bemutatta a vendégeket. Németh Gergely, a miskolci Fráter György Katolikus Gimnázium tanára kiemelte: nagy öröm számukra, hogy a 241 évvel ezelőtt a kantai minorita iskolában lejegyzett Kincses Názó bált rendez című, kétfelvonásos vígjáték megírásának helyszínén kelhetett új életre. – Iskolánk jogelőd intézményét a kézdialmási születésű minorita szerzetes és hittérítő, Kelemen Didák alapította, ez is kötelez – emelte ki a darab rendezője. A kézdivásárhelyi Szeretet Iskola az új tanévben 22 kisdiákkal működik. A vegyes korosztályból álló gyerekcsoport tagjai délutánonként Kelemen Kata tanítónő vezetésével a másnapi iskolai órákra készülnek, és az ingyenes meleg ebéd mellett szeretetet, lelki támaszt is kapnak. Kertész Tibor Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. április 10.Váradon díjazták a Fürkész országos nyerteseitAz ország leghelyesebben író diákjai mérték össze tudásukat az elmúlt hétvégén a nagyváradi Ady Endre Líceumban, a 6. Fürkész helyesírási és nyelvhelyességi verseny országos döntőjének keretében. Az elemisták díjkiosztóját szombaton tartották az iskola dísztermében. Az ünnepséget Krasznai Tünde pedagógus, a verseny létrehozója és főszervezője nyitotta meg, aki köszönetet mondott az elszánt és lelkes versenyzőknek, valamint az őket támogató szülőknek és pedagógusoknak. Ezt követően Szabó Ödön parlamenti képviselő mondott köszöntőbeszédet, rámutatva, hogy a megyeszékhely kiváló pedagógusi gárdával rendelkezik, és az ő kezdeményezőkészségüknek köszönhetően Nagyvárad az utóbbi időben a „tantárgyversenyek fővárosává” vált. A diákok teljesítményét Kocsis Annamária, a versenybizottság elnöke értékelte ki. Mint elmondta, a második osztályosok közül senki nem hibázott a szótagolási feladatokban, ami nagyon dicséretes, hiszen a szakemberek véleménye szerint a gyermekek csak körülbelül harmadikos korukra érnek meg gondolkodásban arra, hogy a szótagolást írásban is helyesen végezzék. A másodikosoknak ugyanakkor meggyűlt a bajuk a „j” és az „ly” megkülönböztetésével, illetve helyesírásával. A negyedik osztályosoknak viszont épp ez volt az erősségük. A nagyobb diákok ugyanakkor nagyon értékelték a mondatok szóösszetételével kapcsolatos és idén első ízben bevezetett kódos feladatot. A harmadik osztályosok könnyedén megbirkóztak a tulajdonnevek helyesírására vonatkozó feladatokkal, míg a negyedikesek a tollbamondást oldották meg szinte hibátlanul. A pontösszegzést követően az alábbi eredmények születtek. A második osztályosok mezőnyében I. díj – Gyenge Edwin Márton (99 pont, margittai Horváth János Elméleti Líceum), II. díj – Costin Evelin (98,5 pont, nagybányai Nicolae Iorga Gimnázium), III. díj (megosztva) – Ruff Brigitta (98 pont, kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum) és Lőrincz Barbara (98 pont, csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum). A harmadik osztályosok mezőnyében I. díj – Vicsai Bíborka (97 pont, zilahi Simion Bărnuţiu Gimnázium), II. díj – Tekse Hunor (96,5 pont, marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum), III. díj – Rus Lilla (95,5 pont, szatmárnémeti 10-es számú Általános Iskola). A negyedik osztályosok mezőnyében I. díj – Darvas Teréz Katalin (96 pont, gyergyóremetei Fráter György Gimnázium), II. díj – Szász Kamilla Zsófia (88,5 pont, marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum), III. díj – Toma Tamara (88,5 pont, nagykárolyi 3-as számú Általános Iskola). Dicséretben részesültek továbbá Iuhasz Salomé második, Todor Hunor és Molnár Zsófia harmadik, valamint Király Anna és Domokos Márk-Zoltán negyedik osztályos tanulók. A váradi mezőnyt tekintve Király Alexandra (Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium) és Székedi Péter (Szent László-líceum) kiváló teljesítményükért gyermeknapi kirándulást nyertek Budapestre. A verseny a 16-os számú Általános Iskola és a Diákokért Egyesület közös szervezésében zajlott, a Tanügyminisztérium és az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásával. A díjkiosztó ünnepségen közreműködtek a nagyváradi 16-os számú Általános Iskola énekesei és gitárosai, akik Lukács Annamária zenetanárnő vezetésével megzenésített Juhász Gyula-verseket adtak elő. Sz. G. T / Reggeli Újság (Nagyvárad) 2017. május 14.Gyermekkórusok találkoztak GyergyószentmiklósonA gyergyószentmiklósi Szent Miklós templomban a Domokos Pál Péter Vándor Gyermekkórus 29. találkozóján mint kétszáz csilingelő gyerekhang emlékeztetett a közös éneklés örömére. Az immár hagyományos találkozó Gyergyószék zenekedvelői gyerekeinek hídként is szolgált. A Domokos Pál Péter Vándor Gyermekkórus Találkozó idei házigazdája a gyergyószentmiklósi Fogarasy Mihály iskola volt. Szombaton délelőtt a tanintézményből vonultak fel a kórusok a Szent Miklós templomba, ahol elsőként felcsendült az: Eljöttünk mind, zengjen az ének... „Ünnep van ma, a közös éneklés ünnepe” – mondta Lázár Nóra a házigazda Fogarasy Mihály iskola helyettes igazgatója. Ünnepi köszöntőjében a közös éneklés szépségéről, a közösségre való megtartó, összetartó erejéről szólt. Kiemelte a találkozások fontosságát is, ahol énekelni szerető gyerekek, pedagógusok megtalálják lelkik boldogságukat a közös éneklésben. A rendezvényen megemlékeztek a névadóról is. Domokos Pál Péter munkásságának az egyik és talán legfontosabb eredménye, hogy Gyergyóban ma is magyarul énekelünk. Ezzel a céllal indíthatta útjára 1935-ben Petres Ignác és Mihály István kántortanítókkal együtt a Gyergyó-medencei gyerekkórus-találkozót – hangzott el. A több éves kihagyás után 1992-ben Pál Ibolya gyergyószentmiklósi zenetanárnő indította újra útjára a találkozót. György István, Gyergyószentmiklós alpolgármestere és Portik-Hegyi Kelemen főesperes-plébános is szólt az ünneplőkhöz. Azt kívánom legyen köztetek olyan, és ha csak egy is lesz, aki Domokos Pál Péter célját, szellemiségét, a közösségért kifejtett munkáját szem előtt tartja, követi akkor biztosak lehetünk abba, hogy itt Gyergyószéken a jövőben is énekelhetünk magyarul – biztatta a gyerekeket az alpolgármester. A főesperes köszöntőjében kitartást és bizalmat kívánt a gyerekeknek önmaguk és társaik iránt. Majd a gyergyószéki települések tanintézményeinek kórusai, hangszeres csoportjai mutatkoztak be egyházi és világi műveket adtak elő a zene ünnepén. A szombati eseményen hét gyermekkórus vett részt: a borszéki Zimmenthausen Iskolaközpont, a gyergyócsomafalvi Köllő Miklós Általános Iskola, a gyergyóditrói Siklódy Lőrinc Általános Iskola, a gyergyóremetei Fráter György Általános Iskola, a gyergyószárhegyi Bethlen Gábor Általános Iskola, a gyergyószentmiklósi Vaskertes Általános Iskola és a házigazda Fogarasy Mihály Általános Iskola kórusai. Baricz Tamás Imola / Székelyhon.ro 2017. május 17.Hitünket cselekedetekkel tegyük élővéReformációs megemlékezések Alvincen, Vajasdon és Gyulafehérváron A Nagyenyedi Református Egyházmegye a reformáció ötszáz éves évfordulóját egy jól szervezett, összetett, kétnapos, több helyszínen zajló ünnepséggel tisztelte meg. A reformáció bölcsőhelyei, Gyulafehérvár és Alvinc, történelmi szerepük révén is, kiemelt jelentőségűek a szórvány számára. Gudor Kund Botond gyulafehérvári református lelkész és az egyházmegye esperese volt az ünnepség megálmodója, egyben a rendezvények főszervezője. Nagyszámú vendég érkezett helyből, továbbá Budapestről, Sepsiszentgyörgyről, Kolozsvárról, Nagyenyedről és még sok más gyülekezetből. Fél évezred történelmi pillanatai elevenedtek meg a hétvégén szakmai előadások, kiállítások, kulturális programok révén. Reformációról szóló előadások, négy témakörben Az alvinci Martinuzzi-kastélyban (Martinuzzi Fráter György 1482–1551) majd a helyi református templomban tartották az előadásokat, amelyek négy témakörbe tömörültek. I. Az erdélyi reformáció és európai kapcsolatai a 16–18. században; II. Az erdélyi reformáció etnikai háttere: szászok, magyarok és románok. Kölcsönhatások, ellentétek; III. Az erdélyi reformáció 18. századi önmeghatározása: pietizmus, peregrináció és felvilágosodás; IV. Sokszínűség és tolerancia. A reformáció 3. ága (anabaptisták, unitáriusok, szombatosok). Az első napon előadást tartott Kiss Erika (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest), Feiszt György (Szombathely), Gudor Kund Botond (Gyulafehérvár), Fopkje van de Beek (Hollandia), Gróf László (Oxford), Kolumbán Vilmos József (Kolozsvár), Ana Dumitran (Gyulafehérvár), Szabó Emília (Gyulafehérvár), Verók Attila (Eger), Bálint Emese (Firenze), Dr. Ridovics Anna (Budapest) A rendkívül érdekfeszítő előadásokat kérdések és hozzászólások követték. Ezek közül kiemelném a következőket: Protestáns szimbólumok a magyar heraldikában (Feiszt György), A Gyulafehérvári Káptalan felbomlásától a Gyulafehérvári Református Egyházmegye kialakulásáig: a szász–magyar Alvinc szerepe a református adminisztráció kiépítésében (Gudor Kund Botond), Felekezetiség és tudósság: Buczy Emil levelezése Kazinczyval (Szabó Emília), Erdély mint hallei protestáns missziós terület a 18. században (Verók Attila), Hutterita, habán életmód és kézművesség kutatásának legfrissebb eredményei (Ridovics Anna). Józsa Miklós Alvinc „bölcsőhely” jellegét történelme igazolja Az alvinci felújított templomban pénteken délután folytatódott a program klasszikus zeneművekből összeállított hangversennyel, amit Oláh Mátyás református lelkipásztor és Oláh Emese, a Kolozsvári Zenekonzervatórium doktorandusza mutatott be. Ezt követően Gudor Botond megnyitotta Az alvinci magyar múlt emlékei kiállítást. Ioan Josan Josif helyi polgármester üdvözlő és a reformáció hatásait értékelő rövid beszédet tartott. A jelen levő görögkatolikus és ortodox papok megköszönték a meghívást, és üdvözletük mellett hangsúlyozták, hogy mindannyian egy „nyájhoz” tartozunk. A kiállítás anyagában érdekes adatokat találunk a bíborosi rangot elért Martinuzzi Fráter György tevékenységéről, aki volt barát, katona, országos és erdélyi politikus. Az erdélyi fejedelemség előhívójának tartják. Más adatok az alvinczi kabán telepről és a telepesekről (újkeresztények) szólnak, akiknek magas fokú mesterségbeli tudásuk volt. Az alvinci református templom története Alvinc „bölcsőhely” jellegét bizonyítja. Emlékjelhagyás Vajasdon Az ünnepi rendezvénysorozat másnapján két, reformációs emlékeket őrző központba igyekeztek a résztvevők, Vajasdra majd Gyulafehérvárra. Vajasdon megkoszorúzták az új táblával ellátott kopjafát, és emlékjelhagyásra került sor. Kató Béla püspök hirdetett igét, megemlékezett a tavalyi Bethlen Gábor ünnepségről, a falu idetelepítésének évfordulójáról. Kijelentése szerint a vajasdi gyülekezetben, de minden más református közösségben fontos a jobb utáni vágyakozás, a bizalom, az előretekintés, valamint a hit a feltámadásban. Az ünnepség másik jeles vendége Csulák Péter kolozsvári magyar konzul volt, aki hozzászólásában kreatív eseményként értékelte az ünnepet, és kiemelte a bibliafordítás jelentőségét, amely az idők folyamán erősítette az identitástudatot. A vajasdi templomi ünnepségen fellépett a Bethlen Gábor Kollégiumban Fórika Éva ny. zenetanárnő által létesített leánykórus, eredeti erdélyi népi ruhákba öltözve. Az „ige egyházának” bátor kiállása Gyulafehérváron a református templom megtelt az ünneplőkkel. Gudor Botond esperes hirdette az igét, aki többek között kifejtette: akkoriban nagy bátorság kellett ahhoz, hogy egyházunk kiálljon az „ige” mellett. Ezért is vált az „ige egyházává.” Csulák Péter konzul szerint ma is a reformáció értékeire alapozva gyűltünk össze. Szőcs Ildikó, a nagyenyedi Bethlen-kollégium igazgatója – aki az ünnepségen, iskoláján kívül, az RMDSZ Fehér megyei szervezetét és a Dr. Szász Pál Egyesületet is képviselte – kijelentette, hogy a „kollégium felvállalta azt, hogy református intézménynek vallja magát.” A templomban megjelentek a helyi román világi és egyházi vezetők is. Gabriel Pleşa, Gyulafehérvár alpogármestere azokról a hatásokról beszélt, amelyek a reformáció után megváltoztatták Erdély akkori társadalmát. Növelte a program ünnepélyességét a Bethlen-kollégium neves Collegium Gabrielense együttesének fellépése. Értékeket teremtő a református vallás A parókia udvarán lezajlott koszorúzás után az ünneplő sereg felvonult a Várba, a Székesegyházba. A történelmi emlékeket hordozó katolikus templomban Horváth István esperes az ökumenia jegyében üdvözölte a megjelenteket. Kató Béla püspök méltatta a reformáció jelentőségét. A megemlékezés ezután a közeli Unirea Egyesülés Múzeumban folytatódott, ahol Gabriel Rustoiu igazgató mutatta be a kétszáz éve még virágzó pietizmus történetéről szóló kiállítást. August Hermann Francke (1663–1727) a pietista mozgalom iskolaalapító egyénisége, akinek munkássága hatott a magyar elemi iskola megjelenésére is. Vanek Attila, az Egri Egyetem tanára az együttműködésről beszélt, amelynek keretében az Európát bejárt kiállítást Gyulafehérvárra is sikerült elhozni. Kató Béla felszólalásában megjegyezte, hogy Erdély aranykorát a református fejedelmeknek köszönhetjük, és legalább három generáció szükségeltetik, hogy igazi értékek keletkezzenek. Az ötszáz éves reformáció tehát egy kipróbált, értékeket teremtő vallás. A múzeum előtti szabadtéri kiállításon régi református templomainkat láthattuk a kinagyított fotókon: id. Lőrincz Zoltán, ifj Lőrincz Konrád ref. lelkész, valamint Kis Géza munkáit. A Gyulafehérvári Művelődési Házban a közönség kedvére lazíthatott és szórakozhatott. A műsort a „székely-szórvány tengely” jegyében működő, Kovászna megyei testvérgyülekezet támogatása tette lehetővé. Sepsiszentgyörgy segítségével önálló műsort mutattak be az Evilági zenekar közreműködésével. Szép sikert arattak modern, dallamos muzsikájukkal. Ezután felléptek a megyei néptáncegyüttesek (Vajasdi Margaréta Népi Együttes, Miriszló Gyöngye, a Csombordi Pipacsom néptáncegyüttes, a Magyarlapádi Piros Pántlikás zenekar, Boros Erzsébet népdalénekes), végül a műsor a Sepsiszentgyörgyi Népi Együttes felvidéki táncaival zárult nagy sikerrel. A nagy szórvány-ünnepség egyik legnagyobb eredménye, hogy az emberek találkoztak egymással, megerősödtek hitükben, történelmi tudásukban. Fontos tanulsága pedig: megmaradni református magyarnak és a „hitet cselekedetekkel élővé tenni.” Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár) 2017. május 17.Dr. Nagy András életreceptjeLót visszanéz… címen megjelent visszaemlékezése ürügyén Dr. Nagy András (1905–1982), a személyes emlékeit megörökítő orvos–író fogalmazásmódján érződik, hogy érzékeny megfigyelővel és vitathatatlan íráskészséggel megáldott szerzővel van dolgunk. Ez a tehetség nemzedékeken keresztül öröklődött családjában, amelynek eredményei a közírás területén és az életutat summázó memoárokban jelentkeztek. A Sas Péter művelődéstörténész által szerkesztett kötetet a múlt héten zajló 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében mutatták be a Katolikus Nőszövetség dísztermében. Dr. Nagy András életét és munkásságát Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános, Szilágyi Júlia nyugalmazott irodalomtanár és fia, Nagy Benedek méltatta. Ismerkedjünk meg közelebbről családjával, életével, orvosi és írói munkásságával. SAS PÉTER Nagyapja előneve szerint csíkmindszenti és bethlenfalvi – írói nevén Tivai – Nagy Imre (Csíksomlyó, 1849 – Csíkszereda, 1931) tanár, népiskolai igazgató, vármegyei közgazdasági előadó, gazdasági szakíró, gyakorló mintagazda. Egyúttal a Csíkszeredai Gazdasági Egylet, a Csíki Múzeum Egylet, a Csíkszeredai Kaszinó alapító tagja és a városi Műkedvelő Társulat titkára, rendezője, majd elnöke, a Csíki Magánjavak Igazgatótanácsának és a Csíki Takarékpénztárnak az elnöke, az első csíki újság, a Székelyföld megalapítója, a Csíki Gazda c. lap szerkesztője, Csíkszereda egyik meghatározó személyisége. Talán máig áldják az Oltvölgyi Víztársulat megalapításáért, amely egy új folyómeder kialakításával Alcsík kaszálóit ármentesítette. Sajtgyári kezdeményezése már nem volt ilyen sikeres, társaival együtt belebukott. A tanári pálya kárpótolta, 27 éven át vezette a csíkszeredai m. kir. Mezőgazdasági Felső Népiskolát, ahol negyedszázados működése alatt leendő székely gazdák százait készítették fel a minél eredményesebb gazdálkodásra. Önzetlen becsületességének kései elismerése, hogy a csíkszeredai önkormányzat Pro Urbe díjának bronzszobrában az arcmására ismerhetünk. Emlékezés régi csíkiakról címen négy kiadást megélt munkájában 253 szülőföldi kortársának arcképét rajzolta meg. A kötet anyagát két korábban megjelent könyvének (Cirkálások. Szeredai emlékeim és Csíki Pantheon. Emlékezés régi csíkiakról) anyagából állította össze dédunokája, Nagy Benedek közíró, helytörténész, politikus. Tivai Nagy Imre politikai beállítottságát tekintve a ’67-es kiegyezés híveit egyesítő Nemzeti Munkapártot erősítette. Meggyőződése volt, ha az első világháború és annak kimenetele nem bomlasztja fel a Monarchiát, akkor annak legbefolyásosabb népévé a magyar válhatott volna. A Tisza István alapította pártot követő nagyapa nagyon jó kapcsolatban volt vejével, Dr. Nagy András édesapjával, a kemény ’48-as meggyőződésű Dr. Nagy Béni (Csíkmindszent, 1874 – Csíkszereda, 1941) jogásszal, aki maga is íráskészséggel megáldott tehetség volt. Az „aranygyűrűvel abszolvált” jogász Csíkszereda tiszti ügyésze, majd a kisebbségi sorban ügyvédje volt. Városában a 20. század első évtizedében két függetlenségi párti (’48-as) hírlapot alapított és szerkesztett. Korai és váratlanul bekövetkezett halála miatt visszaemlékezéseit nem írhatta meg. Fia Városkép és ami hozzá tartozik… címen megjelent könyvében megörökítette, hogy gyermekkora egyik legkedveltebb sportjának hódolói mind ismerték családjuk nevét, mert Csíkszereda hat teniszpályájának egyike édesapja kertjében volt. A többgenerációs közéleti személyiségeket adó család következő leszármazottja – teljes nevén – Dr. Nagy András György (Csíkszereda, 1905 – Csíkszentkirály, 1982) orvos, egészségügyi szakíró, közíró, népművelő a családi jelmondatot – „Igyekeztem megtartani, amit apám reám bízott” – nemcsak megtartotta, de kettős értelemben tovább is örökítette: a római katolikus egyház értékrendszerének a társadalomban való képviseletével és irodalmi megjelenítésével. Erdély szinte majdnem minden városában, valamint szűkebb pátriájában, Al- és Felcsík minden falujában közel 300 egészségügyi jellegű, tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő előadást tartott a család- és csecsemővédelemről, az alkohol- és abortuszellenes küzdelmekről. Ars poeticaként vallotta, hogy a gyógyítás egyik szinonimája a népnevelés. Középiskoláit 1915–1923 között szülővárosában, a csíkszeredai római katolikus, majd a debreceni és a kolozsvári piarista főgimnáziumokban végezte. Fiatal kora óta a rajz, a festészet és a zene iránt érzett elhivatottságot. A művészi pályára biztatta a tehetségesnek tartott gyermeket apai unokabátyja, Nagy István festőművész is. Családtagjai – Te piktor akarsz lenni egy életen át? – többször ismételt kérdésének hatására tanulmányait engedelmes fiúként a bukaresti orvostudományi fakultáson (Facultate de Medicină) folytatta. Művész-énjét sem engedte elhamvadni, az értelmiségiekből szerveződő Királyi Filharmonikus Zenekar (Orchestra Filarmonicii Regale) nagybőgőseként megvallotta a zene iránti elkötelezettségét. Egyetemi hallgatóként a később irodalmi babérokra törő Nagy Borbálával és Szemlér Ferenccel megalapította a legelső bukaresti magyar diákegyesületet, a református egyházközség közművelődési szervezetének fiókszervezeteként működő Koós Ferenc Kör Diákosztályát. Az általa elnökölt egyesület sikeres farsangi magyar diákbáljain még Nicolae Iorga történészprofesszor, a későbbi miniszterelnök is részt vett gyermekeivel. 1929-ben kisebbségiként évfolyamelsőként doktorált, a következő két esztendőben Szombathelyen, segédorvosként, majd címzetes asszisztensként Párizsban (Salpetriére Gosset-klinika) végzett sebészeti és nőgyógyászati szaktanulmányokat. 1931-ben francia nyelven publikálta is kutatásai eredményeit. A gazdasági válságtól kényszerítve hazatért, 1935-ig szülővárosában magánorvosként praktizált. 1935-től Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök meghívására három éven keresztül a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis előadója, a fiúlíceum egészségtan tanára, valamint az akkori, majd utóda, Vorbuchner Adolf püspök orvosa. Az erdélyi egyházmegye székhelyén, később az Erdélyi Katolikus Népszövetségben olyan közeli kapcsolatot alakított ki – immár Isten szolgája – Márton Áronnal, hogy a püspöki orvos 1937-ben megszületett első gyermekének, Benedeknek a keresztapja lett. Előadói körútjai során, 1936-ban megismerkedett az erdélyi Katolikus Leányszövetség egyik vezetőjével, a kolozsvári ürögdi Nagy Marienne-vel (Kolozsvár, 1910 – Csíkszentkirály, 1984), aki felesége és életének hűséges társa lett. Abortuszellenes meggyőződésük bizonyságaként – 1937 és 1947 között – öt gyermeknek adott életet. 1938-ban a Szociális Testvérek Társasága segítségével megszervezte az első csíki szülészetet, a csíksomlyói Salvator Egészségházat, majd 1942-ben a csíkszeredai Szülőanyák Mária Otthonát. A háború szele és az 1944. augusztusi kitelepítési parancs Dr. Nagy Andrást és egész családját a távoli Bajorországig sodorta, ahonnan csak két év múlva tudtak hazatérni. A menekülés idején, 1944–45-ben az OTBA budapesti szakorvosi rendelőintézetében, majd Jánosházán látott el minisztériumi szakmai feladatokat. A bajorországi Tüsslingben a Vöröskereszt orvosaként folytatta gyógyító tevékenységét. 1946 májusától egészen az államosításig a Szociális Testvérek Társasága kolozsvári szülészetét vezette. 1947 végén felajánlották neki, hogy irányítsa a Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának szülészeti tanszékét. Miután a feltételül szabott párttagságnak nem tett eleget, az orvosi munka folytatására csak otthon, Csíkban kapott lehetőséget. „A nép orvosa” megtisztelő titulusával egészen 1964-ig az alcsíki Csíkszentkirályon kör- és üzemorvosként működött. Amikor felesége kolozsvári házát államosították, családjával együtt az ottani 17. századi családi kúriába költöztek. Utolsó állomáshelye az általa megteremtett helyi Egészségügyi Nevelési Szolgálat, amelynek vezető orvosaként 1978-ban vonult nyugállományba. Közéleti tevékenysége is két szakaszra osztható. 1934-től 1940-ig szervezte és vezette az Erdélyi Katolikus Népszövetség Orvos Szakosztályát. 1938–1944 között a csíki szülészet mellett a Szent Vince Szanatórium másodorvosa, 1940-tól az Országos Tisztviselő Betegsegélyezési Alap (OTBA) körzeti orvosa Csíkszeredán, valamint a marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársa. 1946–47-ben a Magyar Népi Szövetség Egészségügyi Osztályának vezetőségi tagja. 1966–76 között a Csík, majd Hargita megyei Orvostudományi Társaság (Uniunea Socoităţilor de Stiinţe Medicale) titkára. A zene iránti érdeklődését sem veszítette el, 1957 és 1963 között Csíkszentkirályon énekkart szervezett és vezetett. Iskolás tanulókkal megrendezte és bemutatta Kacsóh Pongrác János vitéz című közkedvelt daljátékát. Jelentős szakmai publikációs tevékenységet fejtett ki. Tanulmányait a párizsi Presse Médicale, az Erdélyi Tudósító, A Nap, Harangszó, Erdélyi Lapok, Hitel, Erdélyi Fiatalok hasábjain jelentek meg, az Adatok az erdélyi magyarság népegészségügyéhez tudományos írását az Erdélyi Múzeum közölte. A marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársaként szerkesztőségi feladatokat is vállalt. Egészségügyi ismereteit tankönyvben összesítette: Egészségtan a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára (Kolozsvár, 1938), melyet a magyar iskolákban az 1948-as államosításig használtak. Nagyon hasznosnak bizonyult a Jó egészséget!(Kolozsvár, 1938) és A csecsemő gondozása (Kolozsvár, 1938 és 1943) címen kiadott hiánypótló, ismeretterjesztő munkája. Az Anyák iskolája könyve hat kiadást is megélt. 1945 után a romániai Orvostudományi Társaságok Szövetsége nyújtotta lehetőségeket kihasználva, tudományos dolgozatokat közölt a daganatos betegségekről, a rák megelőzésének lehetőségeiről és átfogó, összegző jelleggel Csíkszék egészségügyének múltjáról. Népnevelőként írott cikkeit a Falvak Dolgozó Népe, a Hargita, az Informaţia Harghitei, az Ifjúmunkás és a Vörös Zászló című lapokban publikálta. A betegségek elleni küzdelemben nagy jelentőséget tulajdonított a gyógyfürdők nyújtotta lehetőségeknek. Erről árulkodnak a Fürdőhelyeink (Korunk, 1970) és a Hargita megye gyógytényezőinek fejlődéstörténete (Csíkszereda, 1974) címen közreadott tanulmányai. Értékes visszaemlékezéseket közölt kedves barátjáról és rokonáról, Nagy István festőművészről (Korunk, 1968) és egykori ministráns társáról, életútja során a politikai paletta másik oldalára keveredett Szemlér Ferenc író–költőről (Művelődés, 1979). Hányatott élete okozta egészségkárosodása miatt nem érhette meg nagyobb lélegzetű írásai megjelenését. Elsőként a Városkép és ami hozzátartozik… címen két kiadást megélt könyvében állított emléket – mintegy kiegészítve nagyapja arcképsorozatát – a Monarchia korabeli Csíkszereda házainak, lakóinak, jellegzetes alakjainak. Tágabb és szűkebb szülőföldje ismertetését saját életsorsába ágyazottan, memoárszerűen folytatta a Lót visszanéz… címet viselő visszaemlékezésében. Polgárinak minősíthető családját, a bukaresti magyar diákszerveződéseket, egy párizsi kórház orvostársadalmát és Csíkszereda – a szerző megfogalmazásában a „Színpad” – két világháború közötti mindennapjait felvillantó önéletrajzát 1978-ban fejezte be. Az Arcok és találkozások címen megörökített visszaemlékezések az 1930-as évek közepén születtek. Dr. Nagy Andrást 1935 tavaszán kinevezték a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis tanszékére, valamint – saját megfogalmazásában – „a püspök-atya háziorvosának, az uradalom és a gimnázium orvosának”. Ez adott lehetőséget a gyulafehérvári római katolikus arcképcsarnok összeállítására. Egy különleges világ tárulhat fel szemünk előtt, melynek belső életét azok ismerhették, akik a püspökség belső közösségéhez tartoztak. A résnyire nyitott ajtón át betekintve jól érzékelhetjük, nem volt könnyű a püspöki palota lakójának lenni. Hiába hagyták már 15 esztendeje maguk mögött a politikai és történelmi korszakváltást, maradandó és helyrehozhatatlan nyomot hagyott a városon, az egyházi közösség életmódjában, az őket körülvevő világgal kialakítható kapcsolat meddő lehetőségeiben. Ahogyan azt Dr. Nagy András jelzésszerűen és nagyon érzékletesen megfogalmazta. „Az elhagyott, szűkös, mogorva püspökvár, hallgatag lakóival, a mozdulatlan, sokféle nemzetiségből és egymást nem szerető emberekből összetett, lapos és poros kisváros akvárium-élete valóban nem nagyon volt alkalmas környezet mozgékony és társasághoz szokott ember számára. Általában senki sem szerette ezt a jobb sorsra érdemes kisvárost, ami annál furcsább, mert más, talán kevésbé mutatós és rendezett kisvárosoknak azért mégis akadtak hívei és sajátságos szelleme. Itt a bennszülöttek majdnem hiányoztak, ezért a beköltözöttek még kevésbé találták meg helyüket.” Ebben az elkeserítőnek tűnő, reménytelennek látszó helyzetben mégis jól érezte magát emlékírónk. Magyar és katolikus közössége érdekében fontos és hasznos munkát végezhetett, melyet nem az anyagiak vezéreltek. Abban az időszakban több kiemelkedő értelmiségi levelezésében, visszaemlékezésében olvasható egy napjainkban már nem használatos kifejezés: „nemesi hivatal”, vagy eredeti megfogalmazásában „nobile officium”. Az 1920-as évek Romániája megadta az erdélyi magyarságnak és vele együtt tudományos életének is – Tavaszy Sándor filozófiai értelmezésében – sorsának értelmét, az újrakezdés művészetét. Ebben a korparancs szülte paradigmaváltó folyamatban találta meg Dr. Nagy András helyét és szerepét. Ezért elsősorban az erdélyi római katolikus egyház akkori vezetőjének, Mailáth Gusztáv Károly püspöknek volt hálás. Tőle kapta élete fundamentumául szolgáló és arról építkező hitvalló világlátását: „neki köszönhetem, hogy hithű katolikus vagyok.” A visszaemlékezések mindenkori kiinduló alapja az a feladat, aminek ellátására a püspöki udvarba hívták, a megörökítettek egészségügyi helyzete. A személyre szabott történetekben tulajdonképpen kórtörténeteket olvashatunk, aminek becses hozadéka minden egyéb adat, megállapítás, amit Dr. Nagy András rögzített. A tények embereként ennek is megvolt a pontos racionális magyarázata, amit Mailáth püspök kapcsán fogalmazott meg: „talán birtokában vagyok néhány olyan személyét illető adatnak, amelyet csak kevesen és biztosan nem a legbeszédesebb emberek tudhatnak. Kár volna ezeknek is elveszniük.” Szerencsére – szerencsénkre – nem veszlődtek el, így tudományos kutatók és érdeklődő olvasók egyaránt meggyőződhetnek értékükről. A visszaemlékező, fényképfelvétel élességű írások egyik legnagyobb érdeme, hogy emberközeli helyzetbe hozzák főszereplőiket, elősegítve személyiségük és munkásságuk immár testközeli helyzetük miatti legpontosabb megértését és befogadását. A főpapok és P. Csiszér Bonaventura ferences barát megörökítése egy-egy telitalálat, bár már nem él senki, aki személyesen ismerhette volna őket, mégis teljes mértékben hihetőnek, a valóságnak megfelelőnek találhatjuk jellemző megörökítésüket, különös tekintettel a legközelebbről megismertre és megismerhetőre, a „diákok püspökére,” Mailáth Gusztáv Károlyra. Ugyanez áll a két tudósember megszemélyesítő leírására, Bitay Árpádra és Victor Babeşre is. Utóbbi kakukktojásnak tűnhet a galambfészekben, de néhány mondat elolvasása után kiderült, hogy helye és szerepe van köztük, mint Dr. Nagy András egykori professzorának. Ha visszaemlékezünk Gyulafehérvárnak és a püspökségnek az új helyzetben való bemutatására, jellemzésére, még érdekesebbek, fontosabbak – ha úgy tetszik célszerűbbek – lesznek azok a mondatok, amiket a nemzetközi tekintélyű román egyetemi tanár kapcsán róla vagy tőle olvashatunk. Megtudhatjuk, hogy „a Bánságban született, Magyarországon nőtt fel és tanult,” és „Budapesten magántanárságig vittem”. Hazája, Románia is elismerte érdemeit, 1927-ben a „nemzet tudósai” sorába emelkedett. A titulus mellé fundus is járt, amikor az ígért anyagiak felől érdeklődött volna a miniszternél, „a derék miniszteri titkárnak a szerény külsejű öreg hiába ismételte, hogy „Profesor Babeş” kér bebocsátást, ez a név nem mondott számára semmit. A történet felemlegetése Dr. Nagy András részéről egy finom célzás és utalás volt arra, hogy milyen nagy különbség volt a románságon belül is az erdélyi származásúak és a volt regáti rész, főleg Bukarest fanariótái között. A történetben emlegetett titkár bizonyára nem tudta, hogy Babeş professzort a halhatatlanság számára egy karcolatában Sipulusz (Rákosi Viktor) is megörökítette, talán csak bántotta a fülét, hogy „kimondottan erdélyi tájszólású román nyelven” szólalt meg. Bitay Árpád ugyancsak nagyon közel került lelkileg Dr. Nagy Andráshoz, kapcsolatukat a közös séták még jobban elmélyítették. A reális valóság talaján álló orvosnak imponálhatott, hogy nyelvész barátja a tudományos igazsághoz való ragaszkodás miatt akár „gyönyörű magyar nyelvünk törzsgyökereseknek tartott szavairól lerántotta a szláv leplet”. Nagyon élvezetes volt számára, ahogyan Bitay Árpád „pletykálkodott” a múltról, egy szakmán kívülinek is élvezetessé, vonzóvá tudta tenni azt a témát, amivel éppen foglalkozott. Ilyen hozzáállással rendelkezve talán csak a kolozsvári római katolikus főgimnáziumban, majd az egyetemen tanító piarista történész, Biró Vencel illeszthető mellé. Nagyon elgondolkodtatóak Bitaynak Hunyadi János, Bocskai István sírja és Martinuzzi Fráter György nyughelye kapcsán tett feltevései, melyeket a mai kutatások sem tudtak meghaladni. Jólesően ismételte utána Tamási Áron nagyprépost – a hasonnevű író nagybátyja – egykori székely kapujának feliratát: „Áldja az Úr jöttöd, mentedben is Ő legyen őröd!” Lelki élmény Vorbuchner Adolf püspök kapcsán Isten szolgája, Márton Áronról csupán néhány sornyit is olvasni, akit akkor még kezdő aulistaként emlegettek, és akinek kanonoki kinevezése nem minden korabeli káptalani tagnak jelentett örömhírt. A ferences szerzetesnek, Mailáth püspök egykori gyóntatójának, P. Csiszér Bonaventura alakjának megidézése nagyszerű befejezése a püspökség emlékezet-füzérének. Ha nem tudnánk róla semmit, csupán Dr. Nagy András egyik rövidke, négyszavas jellemzését olvasnánk vele kapcsolatban, annyi is elégendő lenne, hogy rajongó lelkesedéssel gondoljunk az egyre távolodó múltban elmaradt alakjára. Hogyan is lehet ekkora eleganciával valakit ábrázolni: „Mindenki szerette, mert mindenkit szeretett.” Ez a szerző mindenkori olvasóinak szóló összegző üzenete is egyben, kövessük Jézus Krisztus kérlelő parancsát, a keresztényi szeretet útját. A gyulafehérvári arcképcsarnok szerzője visszaemlékezésein keresztül történetírói hitelességet meghaladóan, a teljesség megismerése szempontjából kihagyhatatlanul fontos emberi oldal felől közelítve jelenítette meg a püspökség 20. századi történetének nagyon jelentős három esztendejét: Mailáth Gusztáv Károly püspökségének záró szakaszát, az interregnumot és Vorbuchner Adolf püspök haláláig tartó működését. Lót visszanéz… címen megfogalmazott tömjénillatú íráscsokra elé a távoli Bajorországban írt előszót – melyhez olvasottságára és műveltségére jellemzően – Dante Isteni színjátékából és Ady költeményeiből keresett memóriájában idézeteket. Az öregek és a fiatalok feladatának Ady általi feladatkijelölésén gondolkozva minden korosztály számára kívánatossá tette az egykori történések és szereplői megörökítésének értelmet adó fontosságát: „halott múltunk emlékeit drágákká teszi számunkra a könyörtelenül elfutó idő.” Dr. Nagy András két kötetben megjelent önéletírása önvizsgálatra késztet. A szerző fiatalkorában, Párizsban szerzett szakmai gyakorlatot és folytatott kutatásokat, melynek eredményét publikálta is. Kint szerzett tapasztalatait hazahozta, s itthon, Erdélyben kamatoztatta. Általános orvosi szakképzettsége és megbízhatósága miatt az 1930-as években Gyulafehérvárt a „püspökök orvosa” lett. A második világháború idején családjával együtt menekülésre kényszerült, majd az „idegen” iránt bizalmatlan Ausztriában és Németországban elismerten praktizált, gyermekei ottani iskolában tanulhattak. A későbbiekben még jobban élhettek volna, bizonyára soha többé nem kellett volna anyagi gondoktól tartaniuk. Ennek ellenére ismét hazatért, hogy tudását, szakmai ismereteit otthon kamatoztassa. Pontosan látta a különbséget Európa két része között, de szeretett volna hozzájárulni, hogy Erdély, s benne a nehéz sorsú Csík is olyan fejlődésnek induljon, mint Európa szerencsésebb része, de jól tudta, hogy mindez vallás, tudás, műveltség, kultúra és áldozatvállalás nélkül lehetetlen. Jól láthatjuk, a mostani pénz és anyagi központúság miatt hogyan forrong, vajúdik az egész világ. Önéletírásának második részében egészségügyi, egészségpolitikai elképzeléseit, nemzetpolitikai nézeteit bemutató írásaiból is olvashatunk egy csokorravalót. Különösen figyelmet érdemel A magyar sors néven eddig kéziratban maradt tanulmánya, melyet évszázadok óta halogatott szembenézésül lelkéből fogalmazott mindazoknak, akik nemzettestvéreinek vallják magukat. A kisebbségi élet lelki hatásai címen megjelent írása a kisebbségi sorsban élő erdélyi ember lelki alkatának morális alapú meghatározása miatt László Dezsőnek A kisebbségi élet ajándékai címen kiadott munkája mellé állítható. Dr. Nagy András élete és munkássága kiegészítéseképpen bepillanthatunk levelezésébe, melynek általános érdeklődésre számot tartó része Isten Szolgájával, Márton Áron püspökkel, Benciként emlegetett fia keresztapjával folytatott írásbeli diskurzusa. Dr. Nagy András jószándékú szakmai tenniakarását, emberi segíteniakarását a kommunista hatalom nem becsülte, ellenségesen kezelte, kuláknak bélyegezte, sőt, megbízhatatlan klerikálisnak nyilvánította. Ebben saját szempontjaik szerint igazuk volt, a csíki orvos megingadhatatlan volt hitében, római katolikus vallását a legnehezebb időkben sem tagadta meg. Isten nem is hagyta magára, nehéz, reménytelennek látszó helyzeteiben, súlyos betegségében is megsegítette. Dolgozószobája falán örök emlékeztetőnek és szellemi-lelki iránytűnek ott függött a kereszt a megfeszített Megváltóval, ahogyan az első kötet borítóján láthatjuk. A szerző csíkszeredai szülőházán arcmásával ékes emléktábla emlékeztet személyére és munkásságára. Amennyiben hitelesen meg akarjuk ismerni személyiségét, csíki székely szülőföldjéről és a katolicizmusról alkotott gondolatvilágát, akkor vegyük kezünkbe és olvassuk el emlékiratát, mert – mondását parafrazálva – abban le van írva, amikre egyébként emlékeznünk, vagy amit tudnunk kellene. 2017. augusztus 9.Mely magyar iskolákban nem sikerült versenyvizsgával iskolavezetőt találni?Nem sikerült versenyvizsgával iskolavezetőt találni több magyar iskolában Románia-szerte. A minisztérium a tavalyi gyakorlattal ellentétben úgy döntött, nem csak egyszerűen kinevezi az üresen maradt tisztségekre jelentkező pedagógusokat, hanem egy interjú során döntik el, megfelelő-e a megbízatásra. Utánanéztünk, mely magyar iskolákban üres egyelőre az igazgatói, aligazgatói szék. Hargita megyében a versenyvizsgák után 29 igazgatói és 37 aligazgatói, vagyis összesen 66 poszt maradt üresen. Vannak olyan iskolák is, amelyekben sem igazgató, sem aligazgató nem vizsgázott sikeresen. Ilyen például a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum, a zetelaki Boros Fortunát Elméleti Középiskola, a parajdi Áprily Lajos Általános Iskola, a gyergyóremetei Fráter György Általános Iskola vagy a gyergyószentmiklósi Kós Károly Általános Iskola. Bartolf Hedwig Hargita megyei tanfelügyelő a Maszolnak elmondta, nem az probléma, hogy az igazgatói és aligazgatói állásokra nincs kereslet Hargita megyében. „A gondot inkább az jelenti, hogy nagyon sok feltételt kell teljesíteniük a jelentkezőknek. A menedzsment-versenyvizsga például az egyik legnehezebb, ugyanakkor nagyon tartalmas tapasztalati háttérrel kell is rendelkezniük azoknak, akik intézményvezetők lennének” – magyarázta Hargita megye volt főtanfelügyelője. A minisztérium hétfői tájékoztatása szerint a megfelelő végzettséggel rendelkező pedagógusok egy interjút követően foglalhatják el a szabadon maradt iskolaigazgatói és igazgatóhelyettesi tisztségeket, ha ezt augusztus 17-ig írásban kérik a tanfelügyelőségeken. Az interjúra augusztus 21-én és 22-én kerül sor. Az interjú legtöbb 20 perces és a lehetséges 30-ból legalább 21 pontot kell elérni. A tanfelügyelőségek augusztus 18-án teszik közzé a jelentkezők listáját. Bartolf Hedwig elmondta, a hétfőn közzétett minisztériumi átiratban szerepel az a kitétel, miszerint azon pedagógusok élveznek elsőbbséget az augusztus 21-én és 22-én esedékes interjúk alkalmával, akik tagjai az országos menedzsmenttestületnek – tehát az ő jelentkezésüket várják augusztus 17-ig. A vizsgáztató bizottság három tagból áll majd, akik a tanfelügyelőség munkatársai közül kerülnek ki. Mindegyik vizsgáztató maximálisan 10 pontot adhat a jelentkezőnek: 7 pontot ér a 2017–2018-as tanévre szóló operatív terv bemutatása, 3-3 pontot pedig a vizsgáztatók által feltett egy-egy kérdésre adott helyes válasz. Bartolf Hedwig hozzátette, hogy akik nem tagjai az országos menedzsmenttestületnek, azok a második körben jelentkezhetnek azokra a posztokra, amelyeket nem sikerült addig elfoglalni. Az interjúk során megszerzett állást csak a következő tanévben tölthetik be az igazgatók, tehát nem a szokásos négy évre szóló kinevezést kapják meg – pontosított a tanfelügyelő. Háromszéken már jobb a helyzet Háromszéken 8 iskola igazgatói és 7 aligazgatói tisztséget kell még betölteni a tanévkezdésig. Első körben, a júliusban megszervezett versenyvizsgák során a 33 igazgatói tisztségből 25-öt sikerült betölteni és a 20 aligazgatói állásból 13-ra találtak megfelelő jelöltet. Az iskolamenedzsment-tervet a tanfelügyelőséghez kell benyújtani, majd azt egy legtöbb 20 percig tartó interjú keretében kell megvédeni. A Kovászna megyei tanfelügyelőség vezetőtanácsi tagjaiból alakított három tagú bizottság fogja elbírálni az iskolaigazgatói és aligazgatói tisztségre jelentkezőket. Háromszéken még betöltetlen a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola-, a kézdivásárhelyi Bod Péter tanítóképző-, a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium- illetve a kökösi, dobollói, illyefalvi, maksai, csernátoni, polyáni, szentléleki iskolák igazgatói tisztsége, míg aligazgatót keresnek a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskolába- és az ugyancsak baróti Gaál Mózes iskolába, a sepsiszentgyörgyi Ady Endre általános iskolába és a hídvégi, csernátoni, szentléleki, zabolai és nagybaconi tanintézetekbe. Amennyiben a második körbe se sikerül betölteni ezen tanintézmények vezetői tisztségeit, a tanfelügyelőség újabb vizsgafordulót szervez, itt is feltétel marad az országos oktatásmenedzseri testületi tagság, de kinevezhetnek olyan pedagógusokat is, akik a tavalyi vagy idei vizsgákon megszerezték a minimális pontszámot. Ha ezen a vizsgafordulón sem sikerül vezetőt találni minden iskola élére, akkor végső esetben olyan pedagógusokat is kinevezhetnek, akik nem tagjai az oktatásmenedzseri testületnek. Biharban 39 iskolába keresnek igazgatót vagy aligazgatót Bihar megyében 39 iskola maradt igazgató vagy aligazgató nélkül - tudtuk meg Kéry Hajnal főtanfelügyelő-helyettestől. Kimutatásuk szerint a nagyváradi Lucreţia Suciu Általános iskolában egyik tisztséget sem foglalták el, de magyar és vegyes tannyelvű iskolákban, és szlovák, illetve német nyelvű tanintézetekben is maradtak üresen vezetői állások. Többek között a nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskolában és a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban nincs még aligazgató, a szalacsi Balaskó Nándor- és a bihari Gáspár András iskolákban igazgató. A betöltetlen állások listája egyébként a Bihar megyei tanfelügyelőség honlapján elérhető. Az állások több ok miatt maradtak betöltetlenül. Volt iskola, ahonnan nem volt jelentkező, és olyan iskola is, ahonnan senki nem ment át a versenyvizsgán. Akadt olyan intézmény, ahonnan azért nem jelentkezhettek pedagógusok a versenyvizsgára, mert nem tagjai az az oktatásmenedzseri testület, aki ellenben tagja, az nem akarta elfoglalni az igazgatói tisztséget. Sokan el voltak utazva, előre lefoglalt nyaralást már nem mondtak vissza a vizsgamódszertan júliusi megjelenése után - tudtuk meg a főtanfelügyelő-helyettestől. Kéry Hajnal elmondta, egyetlen iskola sem maradhat igazgató nélkül ősztől. Elismételte, ha az interjú után is maradnak üresen állások, akkor azoknak lesz elsőbbségük, akik idén – bár egy másik iskola másik tisztségre jelentkeztek – részt vettek a versenyvizsgán, megírták a hetes fölötti jegyet, de nem foglalták el az állást, amelyre pályáztak, mert volt más jelentkező jobb eredménnyel. Őket azok követik, akik tavaly szeptemberben voltak versenyvizsgán, azt sikerrel vették, mégsem tudtak állást elfoglalni. Ha ezek után is maradnak még betöltetlen tisztségek, azok foglalhatják el azokat, akik augusztusban voltak a versenyvizsgán, és a három próba közül kettőt sikerrel teljesítettek, majd azok, akik legalább az egyik próbán átmentek. Ha ezek után mindig marad üres vezetői állás, akkor a tanfelügyelőség kötelessége kinevezni valakit, a tanfelügyelőség vezetőtanácsának jóváhagyásával augusztus folyamán - mondta a Bihar megyei főtanfelügyelő helyettes. Arad: 52-en érintettek Arad megyében 52 ilyen eset van, egész pontosan 44 igazgató és 12 aligazgató érintett a kérdésben – tájékoztatott Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. A magyar oktatási intézmények közül a simonyifalvi, az ágyai, az erdőhegyi, a zimándújfalui, a majláthfalvi, a kisperegi és a kisiratosi általános iskolákban, valamint az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumban neveztek ki tavaly megbízott igazgatókat, miután a meghirdetett versenyvizsgákon nem volt jelentkező. A főtenfelügyelő-helyettes szerint a Csiky-ből és Kisperegről már megkapták a szándéknyilatkozatokat, hogy a hivatalban lévő igazgatók továbbra is vállalnák a megbízatást, de a határidő viszonylag még messze van, úgyhogy várhatóan a többi iskolából is megérkeznek a nyilatkozatok. Elmondta, az interjú azért jó, mert látni fogják a jelentkező felkészültségét. "Tavaly egyszerűen csak kinevezték azokat, akik megfeleltek a főbb előírásoknak. Ha ugyanarra a tisztségre két vagy több jelentkező lesz, akkor ez a meghallgatásnak már versenyjelleget ad, de a tavalyi tapasztalatok alapján nem kell ettől tartanunk, még ha elméletileg elő is fordulhat” – jegyezte meg Pellegrini Miklós. A főtanfelügyelő-helyettes nem tud arról, hogy a minisztérium idén is versenyvizsgákat hirdetne az iskolaigazgatói és -aligazgatói állásokra. Szatmár megyében hamarabb léptek Más romániai megyéhez viszonyítva Szatmár megyében nagyobb előnyben részesültek a megüresedett igazgatói és aligazgatói állásokra jelentkező pedagógusok, hiszen a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség már tavaly kidolgozta a jelentkezési procedúrát, így a megüresedett pozíciókra már korábban be lehetett nyújtani az iratcsomót. Eddig 12-en jelentkeztek valamelyik oktatási intézmény vezetői állására –tudtuk meg Kallós Zoltán főtanfelügyelő-helyettestől. „A nyári versenyvizsga után összesen 32 vezetői állás maradt betöltetlenül, ebből 22 igazgatói és 10 aligazgatói pozíció, amelyből 14 olyan állás, amely betöltéséhez a magyar nyelv ismerete is szűkséges. Ezek a helyek gyakorlatilag a magyar kisebbségnek vannak fenntartva. Egy olyan eset is van, ahol az egyház jóváhagyása is szükséges, ez a Szatmárnémeti Református Gimnázium igazgatói állásának betöltésére vonatkozik” – mondta Kallós. A főtanfelügyelő-helyettes elmondta, Szatmár megyében is több olyan intézmény van, ahová nehezebben jelentkeznek a pedagógusok, viszont a szakember biztosít mindenki arról, hogy szeptember elsejéig mindenhol megoldódnak a gondok. „Vannak olyan igazgatói állások, ahol nincs megszabva, hogy szükséges a magyar nyelv ismerete, ugyanis az idei metodológia azt írja elő, hogy abban az esetben, ha van igazgatói és aligazgatói állás is meghirdetve, és van egy román valamint egy kisebbségi tagozat, akkor az egyik igazgatónak kötelező ismernie az adott kisebbség nyelvét. Abban az esetben, ha csak egy igazgatói állás van egy olyan iskolában, ahol létezik kisebbségi tagozat is, akkor nem kritérium az adott kisebbség nyelvének az ismerete” – mondta Kallós Zoltán. maszol.ro lapozás: 1-30 | 31-51
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
